Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Furcsa, ahogy a szekéren állva közeledünk, az idő, mintha lelassulna, egész máshogy telik. Egy paradicsom csattan szét előttem, érdekes nyomot hagyva, mint a friss, véres húscafat lóg a kopott fakorláton, amihez én, és néhányan még hozzá vagyunk láncolva. Mintha bizony a legkisebb lehetőség is lenne rá, hogy a feldühödött tömeg közt valaki megszökjék…
Hiányos nyelvtudásom nem teszi lehetővé, hogy minden szavukat teljesen értsem, de azért a lényeg nyilvánvaló. Kifejezetten élvezik a helyzetet, a vért, és a halált, minő bélyege ez az emberi fajnak. És még minket vádolnak… olyannyira mókás  gondolat, hogy a helyzet ellenére is elmosolyodom rajta.

I.

                Kora gyermekkoromból nem sok emlékem van. Az 1756-os esztendőben nyitottam szemem erre a világra, ártatlan tudatlansággal, egy gazdag, olasz család várva-várt fiúgyermekekként. Öt nővérem után szinte áldás volt érkezésem, szüleim, és teljes családunk mély elégedettségére, és felhőtlen örömére.
Anyám gyönyörű asszony volt. Nem pusztán az ügyes piktorok munkái láttán mondom ezt, és nem saját, megszépült emlékeim, elfogult gyermeki tekintetem hatására, mindenki, aki ismerte olyan csodálattal beszél róla a mai napig, mintha valóságos művészeti alkotás lett volna. Arca halvány színét még inkább kiemelte a csodás zöld szempár, melyre hosszú, rebbenő szempillák csukódtak, hajának óarany fürtjei még a reggeli ébredés után is olyan lágyan fogták körül szép vonásait, hogy akár ne is fésülte volna meg őket. De ilyesmire nem vetemedett volna soha, öltözéke, és hajviselete mindig tökéletes volt, a legapróbb hiba nélkül való. Kecses, törékeny alakja hat gyermek szülése után sem lett olyan, mint némely matrónáké, akik ruhájuk szabásával próbálták rejtegetni nem csekély túlsúlyukat. Természetes adottság volt ez nála, ahogy kortalan, fiatal arca is, melyet annyian csodáltak.
Mégsem szépsége volt az egyetlen, aki magával ragadott mindenkit, aki megismerhette őt. Művelt, és szellemes asszony volt, ahogy korunkban már elvárják az előkelőbb társaságokban, kiemelkedő tehetséget mutatott a zene iránt, és ahogy sok csodálója mondta, úgy táncolt, mintha egy angyal ereszkedne alá a földre. Kecses mozgása jellemző volt egész lényére, minden mozdulatára, és bár nem a legmagasabb rangú család gyermeke volt, nevét ismerték még oly messze is, hogy magam is megdöbbentem később.
Apám sokszor hangoztatta, és akkoriban senki nem is vonta kétségbe, hogy ő a világ legboldogabb embere, amivel kapcsolatban születésem után már a legkisebb aggály sem merülhetett fel.
Birtokunkon éltünk, itt adtunk estélyeket is, melyekből akkoriban még nem vehettem ki a részem,  és e békés, boldog időszakra mindig szívesen gondolok.
Még nyolcadik évemet sem töltöttem be, amikor gyökeres változás állt be életemben. Talán nem is emlékeznék e szokatlan, és furcsa jelentere, ha nem tért volna vissza hosszú-hosszú évekig álmaimban, mint egy  megtévedt kísértet. Soha máskor nem hallottam anyámat, vagy apámat a hangját felemelni, és soha máskor nem láttam, hogy a szoborszerűen szép női arcon könnycseppek gördülnének le. Nem kellett volna ott lennem, ezt akkor is tudtam jól, nővéremmel éppen dadánkat tréfáltuk meg, és elbújtunk előle, mielőtt a vacsorához öltöztethetett volna, a játék hevében pedig szüleim lakrészébe tévedtem. Vitatkoztak. Nem sokat értettem belőle, és nem is sokáig bujkálhattam a résnyire nyitott ajtó mögött, és amit gyermeki elmém felfogott az egészből, csak az volt, hogy édesanyám fél.
- Ránk találtak! Hát nem érted, mit jelent ez?!
Én nem értettem. De apám láthatóan igen, és bár most már tudom, milyen nehéz lehetett számára a döntés, akkor fogalmam sem volt róla, micsoda kínokon mehettek keresztül mindketten.
Nem számítottam már kisgyermeknek. Sértette ugyan önérzetemet, hogy titkolóznak előttem, de mivel vészesen közeledett az „ellenség”, a kövér, idős dajkánk, mennem kellett. Vacsoránál egyikükön sem láttam jelét a furcsa közjátéknak, anyám arcáról eltűnt a kétségbeesés, és a szomorúság, legidősebb nővérem vőlegényével épp oly szívélyesen csevegett mintha a mindennapos étkezések egyike lett volna. El is felejtettem hamar az egészet, ám néhány nappal telt el csupán, és éjjel legszebb álmomból halk szólongatásra ébredtem.
Anyám ült az ágyam mellett, a hajam simogatva keltegetett. Odakint, és szobámban is teljes volt a sötét, csak a nyitva hagyott ajtón szüremlett be a folyosóról a fény. A szomszédos kicsi szobából, ahol a ruháimat tartották halk nesz szűrődött ki, és ahogy lassanként magamhoz tértem azt is észrevettem, hogy anyám maga is fel van öltözve, elegáns úti ruhát visel.
- Mennünk kell kicsikém, fel kell kelned.
Kérdezni akartam. Emlékszem, hogy a fejem tele volt kavargó gondolatokkal, hogy szinte azt éreztem, kitörnek belőlem, ha kinyitom a szám, de valami visszatartott. Ahogy anyám szemébe néztem a halvány fényben ugyanazt a pillantást véltem felfedezni, mint amikor kilestem őket apámmal. Szótlanul keltem fel, és öltöttem magamra odakészített ruháimat, útiládámat két szolga már vitte is lefelé, amikor elindultunk a szobámból le a hosszú lépcsősoron. Talán valami olyan titok nyomára jutottam, amire nem kellett volna, és most büntetést kapok? Ez is megfordult a fejemben, mint ahogy az is, hogy az egész család menekül…
Ám amikor kiléptünk a házból, csupán az üres hintó várt, és a kísérőink, apám, és nővéreim az igazak álmát aludhatták a nyugodt éjszakában a sötét ablakok mögött. Mi történik hát? Elképzelésem sem volt, de anyám puha, meleg keze fogta az enyémet, és így nem is tartottam semmitől. Beszálltunk a hintóba, és ránk csukták az ajtót, édesanyám elhelyezkedett a bársonnyal borított, párnázott ülésen, és maga mellé húzott. Még egyszer kinéztem, mintha atyám szobájában fényt láttam volna pislákolni egy pillanatig, de aztán a kocsis a lovak közé csapott, és mi hamarosan kigördültünk a kapun. Elaludtam, és mire kinyitottam a szemem, már a felkelő nap fénye szűrődött be az ablak előtt összehúzott brokátok közt. Anyám nem aludt, talán előbb ébredt, talán a szemét sem hunyta le, nem tudtam, de kedvesen és megnyugtatóan mosolygott rám, és úgy kívánt jó reggelt, mintha otthon ülnénk családunkkal a reggeliző asztal körül.
- Hová megyünk?- kérdeztem még az álmot törölgetve szememből.
Anyám homlokon csókolt, és mosolyogva felelt.
- Meglátogatjuk Francesco Censio bácsikádat.
Emlékszem a meglepetésemre. Csupán hallomásból ismertem, apám másod, vagy harmad unokatestvére lehetett, és nem emlékszem, hogy előzőleg találkoztam volna vele valaha. Nem értettem azt sem, miért csak mi ketten, és miért kellett az éj közepén útra kelnünk, de mielőtt megkérdezhettem volna, anyám másról kezdett beszélni, így hamarosan elfelejtettem a kérdéseket.
Az út kellemes volt, és közben olyan sokat hallottam sosem látott rokonaimról, hogy egészen tűzbe jöttem, és alig vártam érkeztünket.
Nem sejthettem, mekkora változás lesz ez számomra, sem hogy családom legtöbb tagját sosem látom viszont.

II.

Francesco rokonunk nálunk is jobb módú volt. Több villája akadt szerte az országban, ám kétségkívül a Velence városában lévőt kedvelte leginkább. Birtoka hasonlatos volt a miénkhez, így már érkezésünk után egészen hamar otthon éreztem magam. Fia, az ifjabbik Francesco még egy évvel sem volt idősebb nálam, és az egykorú gyerekek vagy azonnal összebarátkoznak, vagy örökké ellenségeskednek. Szerencsére újdonsült unokabátyám, bár igen szeleburdi, és elkényeztetett kölyök volt, jó szívéhez kétség nem férhetett, mint ahogy ahhoz sem, hogy barátságunk az első pillanattól tartott, és azt kell mondanom, most már, hogy halálunkig.
Anyám maradt még néhány napot, míg megismertem rokonaimat, és új otthonom, aztán elbúcsúztunk, és hazatért atyámhoz. Akkor még úgy hittem, hamarosan viszontlátom őket, és nem is igen zaklatott fel az egész helyzet, élveztem az újdonságot, és a fiús játékokat, amiket Francescoval játszhattam.

Francesco Censio egészen más volt, mint a szüleim. Nem volt rossz ember, de számára más dolgok voltak fontosak, mint apámnak. Nála első volt az üzlet, és a társasági élet. Nem mondhatnám, hogy ne szerette volna a fiát, vagy akár engem, csupán másképp mutatta ki, a figyelmesség, és szeretet másképp nyilvánult meg részéről. Nem maga tanított bennünket lovagolni, vagy lőni, nem voltak minden nap közös családi étkezések, és nem vitt minket magával, valahányszor hosszabb-rövidebb időre elutazott, de a legjobb tanárokat vette fel mellénk, a legnevesebb istállókból hozatott számunkra lovakat, saját, igen neves szabójával varratta számunkra is az öltözékeket. Nem tűrte, hogy bárki fenyíteni, vagy szidalmazni merjen bármelyikünket, mindazonáltal tőlünk is megkövetelte, hogy játékaink során bizonyos határokon belül maradjunk. Könnyen betartható, és következetes szabályok közt éltünk, és eszünkbe sem jutott, hogy átlépjük ezeket a láthatatlan vonalakat. Censio bárónő fia születésekor elhunyt, és nagybátyám nem is nősült meg többé, ez persze azzal járt, hogy az ifjabb,- és kevésbé ifjú- hölgyek előszeretettel keresték a kegyeit. Számos szeretőjét egyszer sem hozta haza, az ilyesféle ügyeket mindig a városban intézte, és még véletlen sem zavarta meg vele fia nyugalmát.
Özvegy húga, Julietta Verenichi bárónő is velünk élt, ő valamivel szigorúbb szemmel figyelte fejlődésünket, de kedves teremtés volt, ugyanazzal a jóindulattal, ami az ifjú Francescot is jellemezte. Gondos irányítgatása alatt fejlődtünk gyermekből fiatal férfivé.
Most azonban szólnom kell arról a borzalomról, ami nem sokkal anyám távozása után kezdődött, és melynek én, boldog, öntudatlan gyermek még alig voltam részese. Nem sok idő telt el, és szomorú hírek érkeztek hazulról, két legidősebb nővérem vadászat közben balesetet szenvedett, és elhunyt. A kettős gyász a családra telepedett, és bár nem értettem, engem miért nem vittek haza, távollétem mégis segített, hogy minél hamarabb túl legyek a gyászon. Ám ezzel nem volt vége, a megmagyarázhatatlan, és igen furcsa baleset, melyről akkor még csupán annyit tudtam, hogy megtörtént, a homályos részletekről mit sem, újabb szörnyűségek követték. Egy éven belül meghalt a másik három testvérem is, hirtelen, ismeretlen betegségben, vagy balesetben. A tragédiák sűrűsége, és megmagyarázhatatlansága megváltoztatta családomat. Nekem nem beszéltek róla, de hallottam, amikor bácsikám, és nénikém egymás közt arról beszéltek, hogy atyám teljesen összetört. Ez anyám halálával visszafordíthatatlanná vált. Egy évvel sem élte túl utolsó lánya elvesztését, szíve nem bírta ki, hogy öt gyermekét kellett eltemetnie, és teste hamarosan elsorvadt. A gyönyörű, angyali teremtményt befogadta a sáros, hideg föld.
Apám nem szólt hozzám, mikor a temetésre hazavittek, és néhány napnál tovább nem is maradhattam otthonomban, visszaküldött Francescoék birtokára. Bár nem értettem, miért ilyen rideg, és kegyetlen velem, mégis hálás voltam, hogy nem kell a halott, üres sötét kastély komor falai közt egyedül mászkálnom. A Censio birtokon nyugalom várt, napfény, és vidám, gondtalan élet. Tiszteletben tartva gyászomat megvárták, míg túlteszem magam valamelyest a veszteségen, és utána mindent elkövettek, hogy feledtessék velem bánatom.
Atyámat nem sokszor láttam, talán ha háromszor látogatott meg, mielőtt maga is meghalt volna, addigra úgy éreztem, már rég halott az, akit annyira szerettem. Ezt az új embert, aki lett, sosem tudtam megszokni, de lehetőségem sem volt rá. Nem érintkezett velünk, se bárki mással, magányosan, akár egy szellem, járta kastélyának szobáit, és még a szolgák sem merték ilyenkor megszólítani. Birtokaink irányítását Francesco bácsikám kezébe adta, akinek köszönhetően vagyonunk nem foszlott semmivé, hanem gyarapodott, míg nem volt, ki törődjék vele. Elképzelni sem tudom, mi lett volna a sorsom a Censiok nélkül, vagy mondjuk inkább úgy, sokáig elképzelni sem tudtam, ma viszont már szentül hiszem, hogy én lettem volna az első, aki megelőzve nővéreimet a családi sírboltba kerül.

Tanáraim mindig elégedettek voltak velem, és magam is erősen kedveltem az oktatási órákat. Könnyen, és gyorsan tanultam, mintha már régen tudtam volna mindazt, amit elmondtak, és csupán eszembe kellene idézni. Sokszor dicsértek memóriámért, éles eszemért, és következtető képességemért, ellentétben drága Francescómmal, aki sokkal inkább élvezte a gyermekes csínyek kiagyalását, és jelentősen nagyobb tehetséget mutatott a lovaglás, és haditudományok terén, mint a könyvek lapjainak tanulmányozásában. Atyját ez persze sokkal kevésbé bosszantotta, mint nénikénket, aki számára a műveltség, és a tudós elme bármely kardforgató tudománynál előbbre való volt. Egyébként Julietta mindkettőnket úgy kezelt, mintha sosem volt gyermekei lettünk volna, így szeretetben nem szenvedtünk hiányt. Én magam mindig is csodáltam, hogy Francesco milyen élettel teli, és ötletes, bármiről legyen is szó. Ez persze változott, ahogy lassan fiatal felnőtté értünk. Micsoda tehetsége volt a szerencsejátékokhoz, az ámításhoz, és a tettetéshez! És persze nem kevesebb a széptevéshez!
Amikor eljött az ideje, és Censio báró úgy ítélte meg, ideje bemutatni fiait a társaságnak, az ifjú Francesco szinte azonnal népszerű hőse lett az estélyeknek. Az ifjú lovagok, és a szépreményű kisasszonyok mind a társaságát keresték, és bár én magam fakó tükörképnek tűntem csak mellette, ő sosem mulasztott el magával vinni, bármerre is járt. Életünk ismét komoly fordulatot vett, elérkezett a fényűző estélyek, a fűszeres borok, és parfümillatú hölgyek korszaka, mely egy igen rövid időtől eltekintve egész mostanáig kísért. Megtanultuk, mi a valós élet, és csak most döbbentünk rá, mi értelme is volt tanulmányainknak.

III.

Ennek a korszaknak az elején, nem sokkal a tizenhetedik születésnapom után halt meg apám. A temetésre Francesco is elkísért. Kastélyunk már rég nem az volt, amire emlékeztem, és őszintén szólva,nem is nagyon akartam elmerülni az emlékekben, a fájdalom, és a múlt helyett sokkal inkább a jövőre, és a boldogságra akartam figyelni. Alig vártam, hogy visszatérjünk Velencébe, ahol az egyik kisasszony igencsak elnyerte a tetszésem, és minden gondolatom akörül forgott, hogy mikor, és mi módon láthatom ismét.
Kora őszi este volt, kellemes, meleg, ahogy a teraszon ültünk Francescóval, egy-egy pohárka jóféle vöröset kortyolgatva. Jónéhány nap telt már el a temetés óta, és lassan készülődtünk a várva-várt visszatérésre. Már elrendeztem mindent a  kastély körül, amit a közeljövőben nem szándékoztam már használni, így a személyzet, és az egyéb dolgait helyre tettem, mielőtt elhagytuk volna a régi birtokot. A naplementét bámultuk, egyikünkre sem nehezedett az a hangulat, ami a gyászra, és a temetésekre olyan jellemző, már az aranysújtásos ruhák, nehezen kibontható női fűzők, díszes álarcok, és vad forgatag csábítása vakított el minket.
- Giovanni, drága testvérem, nem gondolkodtál még el azon, hogy milyen remek lenne, ha saját palazzód lenne Velencében?
Francesco kérdése úgy ért, mintha pofon ütöttek volna, hogy emlékeztessenek valamire, ami nem jut az ember eszébe. Pár pillanatig csak bámultam rá, aztán szélesen elmosolyodtam. Micsoda remek ötlet! Természetesen nem kis összegbe kerül még egy kisebb palota berendezése, és fenntartása sem, de atyám halála óta tisztában voltam anyagi helyzetemmel, és azzal, hogy megengedhetem magamnak. És ugyan mi másra költhetné az ember a pénzét, mint szórakozásra? Hogy két korunkbeli fiatalember saját palazzojában tartson estélyeket, ez meglehetősen dobna amúgy sem szerény hírünkön, így az este további részét azzal töltöttük, hogy a hirtelen felmerült ötletet elemezgettük meglehetősen jó hangulatban.
Befelé menet Francesco megállt a fogadószobában lévő portré előtt, mely édesanyámat ábrázolta. Érkezésünk óta nem egyszer vettem már észre, hogy megcsodálja az ügyes, életnagyságú festményt, mely egészen hűen tükrözte szépségét, és kecses eleganciáját. Aranyló haja csigákba volt rendezve, és apró virágokkal díszítve, bal vállára fésülve, bordó-arany báli ruhát viselt, kezében könyvet tartott, és mintha éppen akkor pillantott volna fel belőle, futó mosolyt adva ajándékul a szemlélőnek. Remek alkotás volt, megragadta a lényét, és a szépségét. Francesco eddig sosem beszélt róla, talán tapintatból, hogy ne tetézze fájdalmam, vagy hogy neki magának ne kelljen elhunyt anyjára gondolnia, mindenesetre halottainkról ez előtt emlékeim szerint egyszer sem ejtettünk szót. Most azonban megállt, és hosszasan nézte a képet, majd furcsa mosollyal felém fordult.
- Igazán gyönyörű teremtés volt… kár, hogy te nem örököltél semmit a fennkölt szépségéből, Giovanni!- tette hozzá, nem állva meg, hogy ne próbálgassa rajtam báltermekben lassan megedződő élceit.
Legyintettem, és tovább is indultam volna, de ekkor megváltozott a hangja, és igen furcsa dolgot mondott.
- Gyermekkoromban nem egyszer besurrantam anyám szobájába. Apám a mai napig úgy őrizte meg, ahogy az utolsó napjaiban hagyta. Befeküdtem az ágyába, és azt képzeltem, ő is ott van velem.
Meglepve néztem rá. Együtt nőttünk fel, szinte a testvérem volt, és egyszer sem tapasztaltam, hogy ilyesmi történt volna. Nem is sejtettem, hogy ilyen nagyon kötődik nem ismert anyjához. De Francesco nem elégelte még meg a meglepetésemet, fokozta is, ahogy tovább beszélt.
- Később, mikor már elég értelmes voltam hozzá, átkutattam, a holmijait, hogy megtudjak róla ezt-azt. Hogy ha már nem ismertem, legalább így képet kapjak róla. Elolvastam a fiókban őrzött leveleit, átnéztem a ruháit, és a többi… Vajon a te apád megtartotta a szobákat olyannak, amilyenek addig voltak, míg lakták őket, vagy kiüríttette őket?
- Fogalmam sincs róla, de nem is igen érdekel.
Francesco vállat vont, mintha ez az egész teljesen jelentéktelen lenne, aztán kiürítette a poharát.
- Ez igazán remek bor, talán nem ártana pár hordóval magunkkal vinnünk Velencébe, az a felfuvalkodott Oroleone megpukkadna az irigységtől…