Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eva (7-10)

2008.05.27

 

VII

Ám szerencsére, mire Armando barátja megérkezett, cirka tíz nap elteltével, Francesco állapota megfordult. Egy nap, alig fél héttel a lovag látogatása után, ügyeim intéztem a városban, ezek végeztével pedig hazasiettem, ahogy Francesco betegségének kezdete óta egyre inkább szokásommá vált. Délután volt, a nap ragyogó fényében egészen addig jókedvűen üldögéltem a gondolában, mit sem törődve a hajóssal, míg eszembe nem jutott fivérem állapota. A palazzo előtti márvány lépcsősor előtt azonban egy „gazdátlan” gondola várakozott. Utasa nem volt, csupán az evezős várakozott méla unalomban üldögélve a ladikban. Hamarosan azt is láthattam, kié, egy sugárzó szépségű fiatal hölgy távozott palotánkból, apró lábaival sietve szedte a márvány lépcsőket, és szó nélkül hagyta, hogy besegítsék a csónakba. Legyezőjét összecsukva nyúlt nehéz szoknyája után, ahogy az utolsó lépcsőkről ellépett, és egy pillanatra felfedte így az arcát. Mintha ismerős lett volna, de szent esküvel fogadnám meg a mai napig, hogy nem láttam még azelőtt. Bájos arcának finom vonalai távolról is elárulták üde bőrének bársonyosságát. Ajkai vörösen ragyogtak, szép metszésű finom orra inkább vallott valamiféle távoli származásra, mint ránk, olaszokra. Szeme kék volt, és ha az éghez hasonlítom, nem tudom leírni azt a színt, amit valójában tükrözött. Metszése is szokatlan volt kissé, de zavarba ejtően vonzó, mintha mosolygott volna, ahogy rám pillantott futólag. Haja világos barna színe ragyogó fényt kapott a délutáni aranyló napfénytől, és a benne csillogó hajtűk festményi tökéletességgel tartották össze kontyba rakott fürtjeit, melyek végül arca mellett elfésülve egészen a szívéig omlottak. Hosszú, világos ruhát viselt, kecses, vékony alakját csak még törékenyebbé tette, keblén az áttetsző kendő arannyal volt hímezve, mely egy nálam sokkal szentéletűbb férfi figyelmét is arra felé irányította volna. Csupán egy pillanatra láttam, de mintha elmémbe égett volna a kép, és mire meg tudtam mozdulni, hogy én magam is kilépjek a lépcsőre, az ő gondolája már jócskán elhagyta a palotánk előtti részt, és éppen elfordult. A hölgy, bárki volt is, nem pazarolta rám figyelmét, bármiért is jött, láthatóan elvégezte már, és sietős lehetett az útja, én magam pedig, mint akit elvarázsoltak, nem voltam képes időben megmozdulni, hogy bemutatkozzam.
- Ki volt ez a hölgy?!- kérdeztem az első szolgát, aki az utamba került.
-A signorina Francesco urat látogatta meg- hangzott a gyors felelet, és mielőtt tovább kérdezhettem volna, a lakáj elsietett.
Francescót… Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy mielőbb fivérem betegszobájához érjek. A vámpír-elméletet már ennyi idő alatt is végleg elvetettem, tekintettel arra, hogy a hölgy porcelán tökéletességű bőrét láthatóan nem zavarta a napfény, és ha sokat nem is, de annyit tudtam ezekről a lényekről, hogy nem merészkednek ki a fényre.
Francescot azonban nem találtam a szobájában, kint ült egyik teraszunkon, mellette gyümölcs, és bár a betegség még mindig erősen látszott rajta, a kedélye leírhatatlan javulást mutatott.
- Drága testvérem! – fogadott kitörő örömmel, -  perceken múlt csak, hogy elmulasztottad látni az én csodámat, és így továbbra is kételkedni fogsz létezésében…
Letelepedtem mellé, azzal a szent céllal, hogy kifaggassam, de ebbéli törekvésem teljesen feleslegesnek bizonyult, hisz beszélt ő magától is.
- Az estély másnapján Genovába utazott betegeskedő édesapjához, és csupán most tért vissza. Hallva szomorú állapotomról rögvest hozzám sietett, hogy aggodalmát, és jókívánságait kifejezze…
Életemben először éreztem némi irigységet Francesco „szerencséjét”  látva, ám mélyen megnyugtatott a változás, melyet fivéremen tapasztaltam. A hölgy valóban gyönyörű volt, és volt benne valami megfoghatatlan, a szépségén túl, mely úgy sugárzott belőle, hogy a néhány pillanat, míg láttam is elég volt hozzá, hogy múlhatatlan emléket hagyjon bennem. Meglepetésem azonban még nem volt teljes, Francesco közölte, hogy meghívta a kisasszony vacsorára egy hét múlva, aminek rendkívül örültem, és mikor ismeretlen, szépséges látogatónk kiléte után érdeklődtem fivérem szinte áhítattal ejtette ki a nevét.
- Eva Castellione grófnő…

VIII

Mondanom sem kell talán, hogy döbbenetemből felocsúdni mily hosszú ideig tartott, bár Francesco előtt igyekeztem palástolni érzéseimet, hiszen nem beszéltem neki az apám szobájában talált levelekről. Kezdtem azonban kételkedni benne, hogy a szépséges hölgy rozzant, és bolond apám szeretője lehetett. Újraolvastam levelezésüket, és be kellett látnom, hogy bizonnyal őrület szállt rám, mikor ezekre a sorokra ilyen gyanakvással tekintettem. De fel nem foghattam, hogy Eva Castellione hogyan, és hol ismerhette meg apámat, és vajon miféle okból válthattak ilyen személyes leveleket. Egyre csak Eva járt a fejemben, a titok, mely családunkhoz fűzte, és a szépsége, melyet egy pillanatra sem tudtam elfelejteni. Épp oly hévvel vártam a vacsorát, mint Francesco, és bár cseppet sem volt sem illendő, sem tisztességes, hogy beteg fivérem egyetlen gyógyírja után ilyen komolyan érdeklődöm, mégsem riválisnak, hanem sokkal inkább cinkosnak tekintettem őt ebben a kérdésben.
Természetesen –bármennyire szerettük is volna- a hölgy jóhíre érdekében nem tehettük meg, hogy egyedül neki adunk vacsorát, így kíséretén túl még néhány vendéggel számolnunk kellett.  Minthogy Armando barátunk heves lelkesedéssel jelezte, hogy nagytudású ismerőse hívására a városba érkezik, meghívtam mindkettejüket, hagy lássa a saját szemével, hogy nem holmi véren élősködő döglött húsú rémség volt fivérem betegségének okozója. Már előre készültem rá, milyen mulatságos lesz megdöbbent arcát látni, és győzelmet aratni most már nevetségesnek tűnő elméletük felett. Nem is sejtettem, ezzel miféle borzalmakat indítok el.
Francesco ragaszkodott apja jelenlétéhez. Hiába tanácsoltam, hogy várjon még vele egy kis ideig, hisz túlzottan korai lenne még a hölgyet bemutatnia, főként, hogy mindössze harmadik találkozásuk lesz, és abból is az első kettő meglehetősen furcsára sikeredett, ő azonban megnyugtatott, hogy nem fog elhamarkodni semmit, csupán kíváncsi. Apja épp elég jól ismeri a Velencei családokat, hogy információkkal tudjon szolgálni, amikor csak szükséges, azon kívül kora ellenére szellemes, és jó társaság, ami bizonyára oldani fogja a feszültséget Eva kíséretében is. Egyet kellett értsek, ám lelkem mélyén kissé zavart az elképzelés, hogy Francesco oly nagyra tartja a hölgyet, hogy azonnal be is kívánja mutatni atyjának. Zavart, és talán éppen azért, mert én magam is így tettem volna a helyében.
Izgatottságunk napról napra nőtt, mint a gyermekeké, akik a karácsonyt várják, előre érezve a még el sem készült ünnepi sütemények illatát. De ez a várakozás örömmel töltött el mindkettőnket, és bár normális lett volna, hogy Eva iránti rajongásunk közénk furakodjék, csak még szorosabbra forrasztotta szeretetünket, és barátságunkat. Mint gyermekként, most is szinte elválaszthatatlanok lettünk.
Eva Francesconál tett látogatásának másnapján levelet kaptam Marietta S. kisasszonytól, melyben közölte, hogy meg kívánja szakítani eddig sem túl szoros „barátságunkat”, és kéri, ne keressem többé, mint udvarlója. Való igaz, hogy az elmúlt hetekben elhanyagoltam a hölgyet, és csinos, fiatal, heves kisasszony lévén az sem lepett meg, hogy máris akadt újabb széptevője. A levélen csupán mosolyogtam. Ha „nem túl szoros barátságunk” részletei napvilágot látnának, bizony az előkelő ifjú hölgy nem léphetne ki házuk ajtaján anélkül, hogy ne öntené el bájos pofikáját a szégyen pírja, de természetesen eszem ágában sem volt kínos helyzetbe hozni a kisasszonyt. Főként, hogy a levél semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. Érdeklődésem ezelőtt sem volt nagyobb, mint bármely más hasonló esetben, így nem lett volna rám nézve komolyabb következménye szétválásunknak, de most még annyira sem érintett, mint máskor. Eva iránti szertelen rajongásom kezdetén mit foglalkoztam én bármely más nővel?! Olyan volt, mintha egy rózsabokortól megbabonázottan lépdelve az ember az út menti gazt letaposta volna.
Hihetetlen lassúsággal teltek a napok, de még inkább az éjszakák, hisz nappal Francesco és én a vacsora részleteit tervezgettük, szerveztük, így lekötöttük figyelmünket. De esténként nem volt kedvünk megjelenni az estélyeken, melyet barátaink adtak, és bár két-három alkalommal mégis elmentünk, hamar be kellett látnunk, hogy egyikünket sem mulattatja, ami eddig. Mindketten azt vártuk, hogy talán felbukkan Eva, de be kellett látnunk, hogy reménytelen, és szokásainktól eltérően nem voltunk olyan hangulatban, hogy elkápráztassuk környezetünket úgy, ahogy azt elvárták tőlünk. Ezt általánosságban Francesco betegségének számlájára írták, és még mindig látható gyengeségének tulajdonították, így szerencsére senki nem is sejtette a valóságot.
Kurtizánjaimnál tett látogatásaim is megcsappantak, és nagyon hamar egyetlen hölgyre korlátozódtak. Eddig kiélveztem a változatosság minden előnyét, úgy arcuk, alkatuk, mint tudásuk, és vérmérsékletük másságát. Most viszont ha látogatást tettem a hírhedt hölgyeknél csupán egyikük ágya vonzott. A Calypso nevet viselte, és azt beszélték, valóban görög, bár erősen kételkedtem már ebben akkor is, de a legkevésbé sem számított. Szépsége híres volt egész Velencében, de én mégsem éppen ezért éreztem mostanában fokozott vonzalmat iránta, hanem azon egyszerű, és szégyenletes okból, hogy Evara emlékeztetett. Nem tudtam volna megmondani, miért, mégis így volt, és élveztem a társaságát. Művelt, kellemes hölgy volt, igaz, rajongásom tárgyánál kicsit idősebb, mégis, ha vele voltam, azt képzeltem, Castellione grófnőt tartom a karomban. Ő csak mosolygott „gyerekes” hevületemen, és az sem zavarta, ha olykor Evanak szólítottam, ami nagyon hamar rendszeressé is vált. Ő maga ajánlotta fel, mikor már többedszer elvétettem, hogy ha ilyen figyelmetlenné tesz vágyam, egy másik asszony iránt, szólítsam nyugodtan olyan néven, ahogy az nekem tetszik. Hasonlatossága Evahoz akkor még nem is volt annyira szembetűnő, mint később, hisz akkor még csupán egyszer láttam a tüneményes kisasszonyt, ám a valóságot, mely olyan kézenfekvővé, és nyilvánvalóvá tett mindent, még nem is sejthettem.

IX

Végre elérkezett a várva várt este. Bácsikám természetesen előbb érkezett, mint bárki, de minthogy ő szinte itthon volt, így fel sem tűnt senkinek. Oly korán jött, hogy az utolsó simításokat is látta, amit az étkezőben végeztek, és hallotta, amint a direkt ma estére hozatott zenészek befejezik hangszereik hangolását.
- Örömmel tölt el, hogy fiam ennyire gyorsan gyógyul- mondta letelepedve a fogadóteremben, láthatóan beszélgetésbe kezdve velem, hogy hiába akartam a készülődést folytatni, nem hagyhattam ott- mégis meglep, hogy pusztán néhány vendég kedvéért ekkora pazarlásra vetemedik.
Összeráncolta a szemöldökét, miközben a kezében lévő kristálypohárban vöröslő nemes óbor felszínét nézegette, mintha valami gonosz kis bogár akarná megkóstolni a drága nedűt.
- Pazarlásra?- kérdeztem szórakozottan, és hirtelenjében azt sem tudtam, mire gondol, eszem már azon járt, hogy ideje lenne átöltözzek, nehogy előbb érkezzen valaki, mint ahogy fogadni tudnám drága vendégeinket.
- A vacsora, a zenekar, a díszítés, akár egy komolyabb bálhoz is illenék, mégis kérdésemre csak annyit mondott, hogy néhány barátotokat hívtátok meg egy kellemes vacsorára. Ahogy elnéztem, valóban nem terítettek túl sok főre, így nem értem, miért kellenek a legdrágább zenészek, és a legelőkelőbb borok. Mondd csak Giovanni, miféle társaság lesz itt? Tán magát a dózsét várjátok asztalotokhoz?- kuncogott halkan.
- Ugyan- mosolyodtam el udvariasan én magam is. - Tényleg csupán néhány barátunk érkezik. Egy spanyol lovag, és idegen barátja, aki most érkezett a városba, Oroleone herceg, és bájos húga, és Eva Castellione grófnő néhány kísérőjével…
Bácsikám összehúzta a szemöldökét a név hallatára, és néhány pillanatig csak hümmögött. Láthatóan ismerte Eva, vagy a családja nevét, és ez olyan kíváncsisággal töltött el, hogy rögvest megfeledkeztem szobámról, és az öltözködéstől. Magam is leereszkedtem a bársony pamlagra, és érdeklődve figyeltem az arcát, nehogy egyetlen rezdülését is elmulasszam.
- Talán ismeri a hölgyet, bácsikám?
- Ki ne ismerné, akik a legfinomabb társaságokban forgolódnak, azok mind ismerik a Castellione család örökösét…
Ellentétben a tőle megszokottal, most meglehetősen szűkszavúnak tűnt, és ez kezdett aggasztani. Minthogy magától nem beszélt, nekem kellett kérdezzem, ami pedig mindig több veszélyt rejt, mint csupán hallgatni, és gyűjteni az információkat.
- Nem tudja, miféle kapcsolata lehetett a kisasszonynak a családommal?- kérdeztem, majd hogy gyorsan jóvátegyem figyelmetlenségem, hogy el ne áruljam a levelek titkát, hozzátettem- Mintha hallottam volna otthonunkban említeni a nevét.
- Hát nem tudod?- nézett rám enyhe meglepetéssel, aztán megvonta a vállát. – Pontosan nem tudnám megmondani, de úgy rémlik, hogy édesanyád rokona a hölgy.
Nem tudtam megszólalni. Úgy ültem ott, mint akit villám sújtott, és még arról is megfeledkeztem, hogy döbbenetemet palástolni igyekezzek. Mókásan nézhettem ki, mert egy idő után bácsikám felnevetett, és a vállamra csapott.
- Talán kérdezd meg, fiam, őt magát, ő bizonyára jobban tisztában van a rokoni szálakkal, mint jómagam, hisz mi a család másik ága vagyunk.
Mintha nem is mellettem ült volna, hangja alig jutott el hozzám. Lassan bólintottam, és felemelkedtem mellőle, motyogtam valamit, hogy az elnézését kérjem, és mint egy holdkóros indultam el a szobám felé. Kétségem sincs felőle, hogy Francesco bácsi ebben a pillanatban tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit érzek Eva iránt.
Összezavarodtam. Amikor szobám ajtaja becsukódott mögöttem, leroskadtam egy karosszékbe, és pillanatokig csak bámultam magam elé. Eva Castellione a rokonom?! Jól tudtam, hogy amit érzek a iránt, az nem érezhetem egy rokon iránt, hogy ez nem helyes, és csak bajt okoz, de tudtam azt is, hogy ezt az imádatot eltörölni nem lesz egyszerű. Most százszor jobban, mint eddig bármikor, irigyeltem fivérem, hogy ő megteheti majd, amit nekem a vér nem enged, és a karjába zárhatja az imádott tüneményt. Keserű ízt éreztem a számban, és mintha a torkomat szorongatta volna valaki. Elkeseredésemben az is megfordult a fejemben, hogy itt hagyom a díszes vendégtársaságot, és megszököm, de mégsem mozdultam. A szolgám jött be, és öltöztetni kezdett, látva furcsa állapotomat egyetlen szó nélkül végezte a dolgát, vagy csak én nem hallottam őt? Nem tudom, de az biztos, hogy mire fivérem kopogtatott az ajtómon, már az utolsó gombot bújtatta a helyére felöltőmön, és készen talált már a vendégek fogadására. Csakis Eva járt a fejemben, és egyelőre reménykedtem, hogy távoli rokon csupán, ahogy Francesco, elég távoli ahhoz, hogy a törvények ne szakítsák el tőlem. De szívem reszketett a gondolattól, hogy megkérdezzem, féltem a választól, és attól, hogy amit hallok majd, az nem lesz kedvemre való.

A herceg érkezett elsőként. Bár nem kedveltük pökhendi stílusát, lekezelő modorát, és tudálékos megjegyzéseit, mégis elég volt a neve ahhoz, hogy tudtuk, ha részt vesz házunk estélyein, az milyen hatással lesz a társaságra. Adriano Oroleone, ahogy mindig, most is elegáns volt, és elmulaszthatatlan aranyozott sétapálcáját sem feledte el magával hozni. Húga bájos, kellemes kisasszony volt, az a fajta, akit nem nevez kifejezetten szépnek az ember. Kedves, bájos arca, bár nélkülözte a sugárzó szépséget, cseppet sem volt csúnya, és amit kifogástalan öltözéke sejteni engedett alkatából, az a fiatal nőiességnek teljesen megfelelt. Ennek ellenére nem keltette fel bennem soha a férfiúi vágyat. Bár hibája nem volt, és arcának vonásai kedvességet rejtettek, mégsem volt olyan, mint Eva. Feltűnően hasonlított a bátyjára, bár szerencsére nem volt olyan férfias, de szájának vonala, és orrának metszése kétséget sem hagyott közös származásukról. Maria-Isabell a legritkább esetben látogatta csak a kúriákban adott estélyeket, családjának rangja, és a kisasszony jóhíre nem engedhette meg a felhőtlen szórakozást. Inkább csak olyasféle társasági eseményeken lehetett látni, ahol az idősebb korosztály képviseltette magát, vagy ahol az erkölcsök szigorú védelme fontosabb volt bárminél. Társalkodó partnernek azonban igen kellemes volt, és mindig, ha nagy ritkán találkoztunk, örömmel beszélgettem el vele, most mégsem tudtam kellő odaadással fogadni. Gyomrom még mindig összeszorult a gondolatra, hogy Evat újra láthatom, és ez egyszerre okozott határtalan örömet, és kínzó félelmet. Mosolyogva fogadtam őket, és megszokásból felelgettem csupán az udvarias rigmusokra, de közben tekintetem minduntalan a fogadóterem másik ajtajára tévedt, ahol az érkezőket kísérik be, és minden alkalommal, ahogy odanéztem, szívem hevesen lüktetett a félelemtől. A hercegkisasszony társalkodónője is jelen volt, természetesen, épp olyan visszafogott öltözetben, ahogy fiatal úrnője, szinte észrevétlen maradt, bár a hölgyet láttam már nem egyszer az ifjak estélyein, mikor urai nélkül szórakozott. Maga is nemesi származású lévén még ismertem is, de ezúttal nem volt megfelelő az alkalom, hogy beszédbe elegyedjünk, és nem is igen kívántam volna még egy újabb kötelezettséget.
A herceget, és húgát bekísértem a terembe, éppen amikor beléptünk, hallottam, hogy nyílik a fogadóterem ajtaja, és iszonyú erőfeszítésembe került, hogy ne forduljak vissza azonnal, udvariatlanul, hogy lássam, az érkező az-e akit annyira vágyik már látni szívem, és elmém. De egy pillanattal később már meghallottam Armando élces hangját, és némi megnyugvást éreztem, hogy nem szalasztottam el Eva érkezését. Emlékszem, biztos voltam benne, hogy az este végeztéig megőrülök, vagy ott fogok elájulni a vacsoraasztalnál, mint valami izgatott gyereklány.
Francescora bíztam a herceget, magam pedig elnézést kérve hajoltam meg a kisasszony felé, hogy visszatérjek fogadni az érkezőket. Armando kitörő örömmel fogadott, és nem állhatta meg, hogy a kölcsönös üdvözlés után ne hozza fel rögvest a témát.
- Hallom, Francesco micsoda hirtelen, és örvendetes javulást mutat, és hogy betegségét mintha elfújta volna a kora nyári szél! Nem is lehetne pompásabb alkalom egy kis ünneplésre! Giovanni, barátom, hagy mutassam be egy nagyon kedves ismerősömet, otthonról, Don Emilio Feranda.
- Örömömre szolgál, hogy házamban üdvözölhetem uram. Giovanni Forterocci.
Don Emilio udvariasan meghajolt, és köszöntött. Szikár, magas ember volt, arcán régi forradással, mely még karakteresebbé tette amúgy is jellegzetes vonásait. Korát nehezen tudtam volna pontosan meghatározni, nálunk mindenképpen idősebb volt, harmincadik évét már bizonyosan betöltötte, de nem vállalkoztam volna megtippelni, mikor is. Akár fél századot is megélhetett, vagy épp csak túl a harmadik tizeden, titokzatos arca nem árulta el egyértelműen. Csupán néhány pillanatig foglalkoztatott ez a rendkívüli arc, aztán elmém máris visszatért előző gondolatfonalának folytatásához, és Eva kisasszonyhoz. Természetesen az alapvető udvariasságnak így is eleget tettem, de figyelmem koránt sem terjedt ki olyan részletekre, melyek máskor bizonnyal nem kerülték volna el a érdeklődésemet. Később már könnyebben meg tudtam állapítani habozásom egyik okát, már ami korának meghatározását illeti. Bár arca még nem tűnt idősnek, haja mégis szürkés volt, ami komolyabb kort sejtetett. A vékony, fehér forradás, mely bal arcán húzódott végig, halántékától, szeme sarkában, arca közepéig olyannyira vonzotta a tekintet, hogy felületes szemlélőként nem is foglalkoztam mással. Végzetes felelőtlenségnek tartanám ezt mai fejjel, de gyermekként, Eva hatása alatt nem is lehettem másmilyen. A hideg, metsző tekintet, ami a kemény arcból pillantott felénk, ugyan furcsa volt, de úgy véltem a sok ismeretlen közt talán nem oldódik fel olyan könnyedén Feranda úr, mint mi magunk. Ha nem hozzám hasonló korúak közt voltam, én magam is feszélyezve éreztem magam olykor. Így nem fordítottam kellő figyelmet a férfire, csakis arra tudtam gondolni, hogy mielőbb bekísérjem őket a társasághoz.
Emilio Feranda azonban megállt a fogadószalonban, és mint akinek földbe gyökerezett a lába bámult anyám portréjára. Először büszkeséggel töltött el, hogy ilyen érdeklődéssel szemléli a valóban mesteri képet, és finom mosollyal léptem mellé, ahogy egy valódi házigazdához illik. De Armando barátom megelőzött, és ismerőse vállára csapva a maga hangoskodó stílusában máris magyarázni kezdett.
- Lenyűgöző, nemde bár, drága Emiliom? Az ecsetkezelés, és a színek összhatása, igazán mesteri munka. Kár, hogy én magam nem ismerhettem a hölgyet, kíváncsi lennék, mennyire idealizálta túl a festő a szépségét, bár igaz, ami igaz, a modellről még ma is azt tartják, hogy a legragyogóbb csillag volt egykor Velence egén.
Cinkos pillantást vetett rám, amiből azonnal értettem, szándékosan nem árulta még el, kit is ábrázol a főhelyen díszelgő alkotás. Így én magam is csak mosolyogtam egyelőre.
- Való igaz, Armando, a kép rendkívüli szépséget ábrázol. - bólintott óvatosan, mintha megérezte volna a „csapdát” amit neki állítottak. – Szívesen meggyőződnék én magam is arról, hogy mennyi a túlzás a munkában, mennyi a festői szabadság, és a fizető ügyfél iránti jóindulat. De gondolom a hölgy már nem tud csatlakozni a társaságunkhoz.
Az utolsó mondat olyan egyértelmű kijelentésként hangzott el, hogy lefagyott a mosoly az arcomról. Mintha Emilio számára egyértelmű lett volna, hogy festmény ábrázoltja hosszú évek óta halott. Meglepetésem széles vigyort csalt de la Peral lovag arcára, de egyelőre nem felelt a ki nem mondott kérdésre. Legalábbis nem egyértelműen, ahogy vártam volna.
- Mégis miért gondolja, barátom, hogy nincs meghívva ez a szépséges asszony is a mai vacsorára? – kacsintott rám Emilio háta mögött a Spanyol.
- Egyrészt ha kíváncsisága ilyen hamar kielégülhetne, úgy nyilván nem említi, vagy másképp fogalmazza meg mondandóját,Armando. Másrészt a hölgy már jó ideje halott.
Egy pillanatig úgy éreztem, a torkom szorongatják, és mély lélegzetet kellett vegyek, hogy meg tudjak szólalni. Hangom olyan volt, mintha nem is én kérdeztem volna, és bár biztos voltam benne, hogy nyugodtan, csevegve fogok megszólalni, csak rekedtes suttogásra telt tőlem.
- Ezt mégis miből gondolja, uram?
Emilio Feranda rám emelte hüllőszerű szemeit. Szinte beleborzongtam a pillantásába, úgy éreztem, agyam mélyére lát, és annál is tovább, valahová a lelkem olyan zugaiba, melyeket én magam sem fedeztem még fel. Ha tudtam volna, milyen közel járok az igazsághoz, bizonyára azonnal kidobom a házamból a halszemű idegent.
- Sok dolog van ifjú Forterocci a világon, amit egy átlag ember nem úgy lát, mint jómagam. A hölgy valaha bizonnyal gyönyörű volt, de mára közel tíz éve magába fogadta a föld. Az idő pedig ott sokkal durvább pusztítást végez. A kukacok ette hús már rég lerohadt sárgás csontjairól, és nem maradt ember, aki az egykori vörös ajkakat most szívesen csókolná…
Elakadt a lélegzetem szavai hallatán. A düh, és az undor, mely túlzottan realisztikus elképzeléseit hallva elöntött, az agyamban tomboló vér mind arra sarkallt volna, hogy megüssem, vagy legalábbis kipenderítsem, mit sem törődve vele, hogy meghívott vendégem, és a jómodor nem tűrné az efféle viselkedést. De a jégszerű pillantás szinte megbénított, és nem csak moccanni, de szólni sem tudtam.
Armando, talán hogy a helyzetet mentse felnevetett.
- Don Emilio, kérem, ne rémissze meg ifjú barátomat! Nem szép dolog öntől, és képességei lealacsonyítása, hogy ilyen vásári mutatványokkal szédíti házigazdánkat!
- Igaza van –bólintott az idősebbik, és az ajtó felé fordult, melyen túlról már ideszűrődött hozzánk a félig összegyűlt társaság beszélgetése. – Bocsássa meg az udvariatlanságomat, amit édesanyjával szemben elkövettem, Forterocci, és írja kérem annak a számlájára, hogy nem ismerem még ki magam a velencei társaság szokásaiban.
Kénytelen voltam elfogadni a bocsánatkérését, hisz az, hogy rossz érzést keltett bennem ez az ember még nem volt elegendő indok rá, hogy bármit is tegyek. Mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam hát.
- Tekintsük meg nem történtnek a dolgot, don Emilio. Remélem, kellemes estét tölt majd a körünkben, és elfelejtünk mindent, ami a halállal kapcsolatos.
-Hálás vagyok a megértéséért- felelte udvariasan, ám szemében mintha azt láttam volna, hogy eszében sincs elfelejteni a halált akár csak egyetlen pillanatra is.
Bekísértem őket a terembe, hogy bácsikám gondjaira bízzam a két spanyol úriembert. Honnan tudta, hogy a kép az anyámat ábrázolja? Sosem éreztem úgy, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanék rá. Talán Armando eszelte ki ezt a kis tréfát, és előre kiokosította társát, hogy lenyűgözzenek, és komolyabban vegyem őket? Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.

Miután a furcsa kettőst bevezettem a társasághoz, Francesco bácsikámra bíztam őket. Épp csak annyi időm maradt, hogy bemutassam a két lovagot, máris hallottam, hogy szolgáim nyitják a fogadószoba ajtaját, és szívem nagyot dobbanva felejtett el minden eddigi szorongást, amit don Feranda okozott. Hisz ha igaz, megjött Eva! Szívem első, és egyetlen hölgye…
Épp csak meghajoltam, és már fordultam is vissza, épp egyszerre lépve a szobába az idegen férfivel. Nem tudtam ki ő, de nem maradt már időm töprengeni, hisz egy pillanattal később már belépett a várva várt vendég is. Az, aki miatt az egész estélyt rendeztük, az, akire olyan rég óta epedve vártunk, az, akit minden ébren töltött pillanatunkban, és minden mozzanatnyi álmunkban kerestünk… Ehhez hasonló fennkölt ostobaságok jártak a fejemben, ahogy lélegzetvisszafojtva néztem a tüneményes hölgyet. Ruhája ízlésesen egyszerű, mégis elegánsan tökéletes volt, de mégsem volt rá lehetőségem, hogy hosszasan tanulmányozzam, az arcánál megállt a tekintetem, és jó ideig el sem tudott mozdulni róla. Mint akit sötét mágiával tartanak fogva, megbabonázva bámultam rá. Szívem, mintha nem is dobogott volna, minden vér kiszaladt az arcomból, és az öntudatlanság határán vergődtem boldogság, és rettenet közt.
Boldogság, újra látni. De rettenet, hisz ahogy megláttam, világossá vált számomra, hogy bácsikám nem tévedett. Bizonyos, hogy Eva, és megboldogult anyám közt rokoni szálak lehettek. Haja éppen olyan bonyolultan volt elrendezve finom arca körül, ahogy édesanyámé a képen, mely mellett álltam, és ez még inkább kiemelte azt a hasonlóságot, amit néhány nappal ezelőtt, midőn először láttam, csupán éreztem, de nem tudtam biztosan. Ismerősnek tűnt, és most már azt is tudtam, miért. Ha nem is volt szakasztott mása, de úgy hasonlított rá, mintha a húga lett volna. Vonásai, szemének formája, szájának vonala, mintha a képen lévő, számomra oly kedves lény tért volna vissza a túlvilágról. És mintegy varázsütésre, elmémbe tolakodtak Emilio Feranda gúnyos, bántó szavai „A kukacok ette hús már rég lerohadt sárgás csontjairól, és nem maradt ember, aki az egykori vörös ajkakat most szívesen csókolná…”. Megborzongtam. Furcsán bámulhattam, mert a kisasszony zavartan kapta arca elé a legyezőjét, és pillantott hátra, talán csak hogy tekintetét kiszabadítsa az enyémből, talán, hogy ellenőrizze, hogy kíséretének másik tagja is rendben megérkezett-e. Még egy hölgy lépett a terembe, majd a szolga becsukta utánuk az ajtót, jelezve, hogy ezzel vége a vendégfogadásnak, mást már nem várunk a mai estére.
- Legmélyebb hódolatom, Castellione kisasszony!- hajoltam meg, ahogy illik, és Eva a kezét nyújtotta felém.
Mintha villám csapott volna meg, ahogy finom kezéhez értem, forró volt, és puha, éppen csak egy pillanatra érinthettem, aztán el kellett engedjem, de érintése nyoma mintha beleégett volna a bőrömbe.
- Igazán örömünkre szolgál, hogy el tudták fogadni a meghívásunkat.
- Számunkra öröm, Giovanni- lépett közelebb hozzám Eva, és még a lélegzetem is elakadt… ismét.
Úgy beszélt velem, mint régi ismerőssel, hangja meleg volt, és barátságos, és valahogy megnyugtató. Mint gyermekkorom altatói, úgy zengett a fülemben, és emlékszem, mélyen meghajoltam, ahogy felém lépett.
- Tudja, Giovanni Forterocci, ön és én rokonok vagyunk. Anyám az ön méltán híres édesanyjának volt unokatestvére, így ha meg nem sértem, ismeretlenül is úgy gondoltam önre, mint rég nem látott, kedves kuzinra.
- Nem is… örülhetnék jobban, kisasszony…
Persze hazudtam. És ezt nyilván ő is tudta, de csak mosolygott rajtam. Mint később annyiszor. Végtére is nem csoda, Eva tisztában volt mindazzal, amit a természettől kapott, és azzal is, hogy milyen hatást gyakorol másokra. Miért is lett volna egy magamfajta gyermek más, mint bárki Velencében, vagy máshol, ahol eddig megfordult.
- Az úr – mutatott ekkor férfi kísérőjére- szintén unokatestvérem, Lucio Attentone, a dózse harmadik unokahúgának egyetlen fia. Volt oly szíves, és elkísért…
- Örömmel tettem, Eva barátait megismerni mindig is élvezet volt számomra.
- Üdvözlöm önt szerény házamban- feleltem, de valamiért éreztem, hogy a legkevésbé sem vagyok önmagam.
Eva hatása Francescora most kezdett világossá válni előttem. Lassan, de egyre határozottabban kezdtem érezni, hogy igenis előfordulhat, hogy fivérem ágynak esett Eva Castellione utáni vágyakozásában. Racionális okot nem tudtam volna adni érzéseimre, és lassanként már engem is zavarni kezdett az a mérhetetlen rajongás, hogy erre a nőre tekintettem.

X

De az este még komoly meglepetéseket tartogatott. Az egyik ilyen Emilio Feranda viselkedésének gyökeres megváltozása volt. Nem sokkal Eva érkezése után, mintha megtört volna a jég. A szigorú, komor külső lefoszlott róla, és valahogyan hozzánk hasonlatos, fesztelen úriemberré vált. Nem tudtam másnak tulajdonítani a dolgot, mint hogy maga is meggyőződött róla, hogy a kisasszony, aki miatt ily sokat utazott nem halálon túli vérszopó, hanem egy csodás, ám egyszerű ember. Biztos voltam benne, hogy ez lehet a változás hátterében, és hogy a férfi megszabadulva a feszültségtől, mit Armando barátunk meséje kelthetett benne, most végre önmagát adhatja. Ez meg is nyugtatott valamelyest, és már kezdtem elfelejteni az érkezésük körüli furcsa, kellemetlen érzéseket, úgy tűnt, hogy talán mégiscsak kellemes estének nézünk elébe.
Mielőtt az asztalhoz ültünk volna, néhány pillanatra félrehúztam Armandot, hogy jól sikerült tréfájukról kifaggathassam. Ám a lovag állította, hogy egyetlen szóval sem említette társának sem a képet, sem anyámat, és hogy minden, amit mondott, az saját megérzése volt. Túl jól  ismertem ahhoz, hogy tudjam, Armando nem hagyná ki az alkalmat, hogy büszkélkedjen egy ilyen jól sikerült csínnyel. Nem tudtam hát mire vélni a helyzetet, de nem akartam, és nem is tudtam ezzel foglalkozni. Eva érintését még mindig a kezemen éreztem, és akárhányszor rám vetette a tekintetét az este folyamán, mintha tűz égetett volna, azonnal megéreztem. Szívem egyre hevesebben vert, valahányszor találkozott a tekintetünk, és amikor belémkarolt, hogy az asztalhoz vezessem, megszédültem. Szinte megrészegültem attól, hogy karját a karomba fonta, és az ártatlan, egyszerű mozdulat felért egy éjszakával Calypso ölelésében. Már-már megijedtem saját érzéseimtől, de amennyire rémisztő volt jelenlétük, éppen olyan élvezettel merültem el bennük.
A vacsora jórészt eseménytelenül zajlott, az általános csevegés, ami minden hasonló estén helyet kap, firtatták az új világ körüli helyzetet, az előző év végi események ha nem is zaklatták fel, de foglalkoztatták városunk vezető embereit. Nem kevés gúnnyal „teadélután” néven emlegették az esetet, mely izgalomban tartotta kereskedőinket. Francesco bácsi valószínűleg nem kis tőkével rendelkezhetett arrafelé, mert Oroleone, és ő igen hosszasan diskuráltak a várható helyzetről. Persze nem kisebb lelkesedéssel vitatták XV. Lajos halálát, mely legnagyobb meglepetésemre igen vidám beszédtémának viszonyult az asztalnál. Két spanyol barátunk mintha még nálunk is több pletykával rendelkezett volna a témában, ami a hölgyeket is egészen kitűnően elszórakoztatta. Ám a legnagyobb szenzációt mégiscsak hazánk egyik fiáról szóló mendemondák jelentették. Valamikor a születésem környékén hagyta el Velencét, miután fekete mágia vádjával a dózsepalota ólomkamrájába zárták, de valamilyen rejtélyes módon sikerült onnan megszöknie. Azt beszélték, visszatért, és az úri társaságot most mindenütt Casanova foglalkoztatta leginkább. Hogy valós volt a hír, vagy sem, nem tudtam, de nem is igen aggasztott, koros lehetett már ahhoz, hogy a számunkra érdekes korosztálynál bármit is elérjen. Hisz akkor sem volt már gyerek, amikor mi születtünk, és ekkor már mi is igencsak felnőttnek éreztük magunkat.
Az étel kifogástalan volt, a személyzet csendben tette a dolgát, és a halk muzsika megteremtette a kellemes alaphangulatot. Habár a hercegi sarj, és bácsikánk politikai eszmecseréje nem különösebben vonzott, mindent összevetve olyan vacsorát adtunk, amiről biztosak lehettünk benne, hogy a résztvevők mindegyike kellemes emlékként tartja majd számon.
Az asztal két végén Francesco bácsikánk, és a herceg ült, tiszteletünk jeleként, bár inkább vezérelt minket önös érdek, hisz ez volt az egyetlen módja, hogy Eva köztem, és Francesco közt kapjon helyet. Az este folyamán többször is kedvesen csevegett velem, és számomra nem kis meglepetést okozott, hogy többször is bizalmasan megfogta a kezem. Mintha valóban közeli rokonok, vagy még közelebbi ismerősök lettünk volna. Szégyenletesnek tűnhet bárki szemében az, amit akkor, gyermekfejjel éreztem e hölgy iránt, és talán épp oly érthetetlennek is. Ahogy nekem is az volt, bár szégyenemet felejtette az a boldogság, amit közelsége okozott. Minden futó érintése, minden pillantása mintha egyszerre égette volna testemet, és lelkemet, hogy azt hittem, és valóban hittem, életem végéig nem felejthetem el őket. Most azt kell gondoljam, így is van, hisz nem sok időm maradt hátra, és mégis, olyan tisztán emlékszem bőrének illatára, haja ragyogására, pillantásának tüzére, mintha itt állna előttem. Mintha képes lennék szemeim lehunyásával visszatérni azokhoz a pillanatokhoz, és újraélni mindet. Ha csak ruhájának nehéz anyaga megérintette a lábam, úgy égetett, mintha puszta bőrünk simult volna össze az asztal alatt. Már-már úgy éreztem, titkos szeretőm, és abban a pillanatban nem is kívántam ennél jobban semmit. Az sem zavart volna, hogy rokonom, hisz nem egyszer fordult elő ilyesmi úri társaságokban, csupán érinteni, ölelni, csókolni vágytam, nem törődve a következményekkel, a holnappal, az erkölcsökkel.
A kellemes csevegésnek azonban véget vetett az idő, és elérkezett a pillanat, amikor ki kellett hogy kísérjük vendégeinket. Ekkorra az este már felejtette velem a két spanyol érkezésének furcsaságát, de don Emilio nem akarta, hogy olyan könnyen szabaduljak a vele kapcsolatos kellemetlen emléktől. Míg jókedvűen búcsúzkodott a társaság, a lovag anyám portréja elé állt, és hosszasan nézte, éppen azzal a vérfagyasztó pillantással, amivel az első percekben.
- Don Emilio?- szólt rá immár harmadízben Armando, társa felé fordítva ezzel mindenki figyelmét.
A lovag felkapta a fejét, majd szórakozottan nézett körül.
- Elnézést. Olyannyira megbabonázott ez a kép, hogy nem figyeltem.
És bár ildomos lett volna, nem hagyta, hogy a neki feltett kérdést megismételjék, hanem lendületesen folytatta mondandóját.
- Szinte már úgy érzem, hogy a hölgy megtréfált minket és mégiscsak kikelt sírjából, hogy velünk költhesse el eme kitűnő vacsorát. - hajolt meg Eva felé, egyértelművé téve mindenki számára szavainak valódi értelmét.
Ha létezik csend, mely jeges széllel hűti a legkellemesebb nyári estét is, hát most az ereszkedett a fogadóteremre. Néhány pillanat volt csupán, de kegyetlenségében olyan hosszúnak tűnt, mint a víz alatt fuldoklók utolsó pillanatai. Maga a csend félelmetesebben hatott, mint a mondat, mely kiváltotta, de ami megtörte, az még megdöbbentőbb volt. Csilingelő kacagás, önfeledt, és vidám. Eva hátravetette a fejét, kecses nyakán megcsillant a gyertyák fénye, majd lassan megcsóválta a fejét.
- Ön bókol, don Emilio, de ezt semmivel nem tehette volna hatásosabban, minthogy szegény elhunyt unokanővéremhez hasonlít. Bár csak megközelíthetném a szépségét…
Olyan vidáman felelt, és olyan bájosan, hogy mindenki mosolygott, és rajtam kívül úgy tűnt, mindenkiről elröppent az előző, feszélyezett hangulat árnya. De én úgy éreztem, ezt a férfit nem fogom tudni megkedvelni. És valamiért biztos voltam benne, hogy ő ezt nem is akarja.