Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eva (4-6)

2008.05.27

 

IV

Hamarosan nyugovóra tértünk, ám ezúttal rossz éjszakám volt. Azt álmodtam, ismét gyermek vagyok, akit anyám kelteget, hogy indulnunk kell. Felriadtam, de egyedül voltam a szobámban.  Félelmetes, miket produkál néha az ember elméje, néhány dolog úgy ég bele az emlékezetébe, hogy képes felidézni azt a legapróbb részletekig. Az apró zajok, a hangok, illatok, színárnyalatok, úgy ivódnak belénk, mintha a pillanat kísérne minket most már tovább egész életünkben. Más dolgok pedig olyan hamar vesznek el a homályban, hogy magunk is megdöbbenünk. Nem emlékszünk arra, amit tegnap hallottunk, de pontosan látjuk magunk előtt gyermekkori kedvesünk ruhájának legapróbb redőjét.
Ez az éjjel, és sok más dolog, ami történetemmel kapcsolatos, itt kísért minden pillanatban. Jelentéktelennek tűnő apróságok villannak fel, és szegődnek társamul hosszú időre.
A közelgő ősz ellenére is meleg éjjel volt, és bárhogy szerettem volna azonnal visszaaludni, nem sikerült. Felkeltem, és a reggelre odakészített vízből a díszes porcelántálkába öntve egy keveset megmostam az arcom. Az ágyam mellett meggyújtott egyetlen szál gyertya fénye imbolygott csak a szobában, és ahogy felemeltem a fejem, mintha valaki mást is láttam volna a hátam mögött állni az ablak sötét tükrében. Azonnal megfordultam, de egyedül voltam a szobámban. Biztosan képzelődtem, de azért az ajtómhoz léptem, hogy ellenőrizzem, zárva volt, de nem kulcsra. Mintha halk nesz hallatszott volna a folyosóról. Talán egy rosszul alvó szolga? Lehetséges, hogy mégsem volt zárva az ajtóm, és az ő alakját láttam egy pillanatra, de mire megfordultam, már becsukta maga mögött az ajtót? Lenyomtam a kilincset, és kilestem a folyosóra, de nem láttam semmit. Visszaléptem a gyertyáért, és magam sem értem miért, de a sötét éjszakában kóborolni indultam egy félig ismeretlen kastélyban. Nem hinném, hogy soká tartott volna utam, bár magam sem tudom, hogyan, és miként, de egyszer csak megtorpantam. Mintha a lábam magától vitt volna vissza a régi szárnyban, ahol gyermekkoromban éltünk. Most nem kisfiús szobámban aludtam, hanem két vendégszobát nyittattam érkezésünkre, és mióta betettem a lábam egykori otthonomban, ha nem is szándékosan, de kerültem ezt a helyet. Óvatosan tettem kezem a kilincsre, és nyomtam le, majd a gyertyát magam előtt tartva beléptem a szobába. Az ördög szállt meg akkor, vagy Francesco esti meséje volt rám ekkora hatással? Nem tudom, mindenesetre beléptem a szobába, mely egykor Violette-é, legidősebb nővéremé volt. Fésülködő asztala mellett ott állt egy próbababán már majdnem elkészült, arannyal díszes esküvői ruhája, mely a gyertyám fényében úgy csillogott, mintha megmozdult volna benne valaki.
Miért is ne?- furakodott elmémbe a kérdés, ahogy behúztam magam mögött az ajtót. Miért is ne? Lépteim határozottá váltak, ahogy a távolabbi folyosók felé haladtam, és magam sem értem, miért apám, és nem anyám szobájába nyitottam be. Beléptem, és bár tudtam, hogy üres lesz, valahogy mégis meglepett, hogy nem találtam ott senkit. Meggyújtottam a gyertyatartóban a félig égett hengereket és a szépen faragott asztalka mellé ültem. Mint aki tudja, hogy más helyét bitorolja, nem helyezkedtem el a kényelmes karosszékben, és percekig nem is nyúltam semmihez, csak bámultam a sötét, barna asztallapot. Aztán mintha nem is akaratomnak engedne, kezem megmozdult, és a fiók felé nyúlt, hogy kihúzza. Az elsőben nem találtam semmit. Csupán papírost, és tintát, szépen elrendezve, és a családi pecsétet, amit ki tudja, milyen megfontolásból ki is vettem az asztalra.
A következő fiókban számlák voltak, elszámolások, és levelek Francesco bácsitól, melyben beszámol a birtok ügyeiről, és fejlődésemről. Épp csak átfutottam, nem volt túl érdekes, és már éppen becsuktam volna, amikor megcsillant valami a levelek mögött a fiók hátuljában. Arannyal díszített apró kis kulcsocska volt, első, de még második pillanatra sem tudtam, vajon mit nyithat. Míg végül rá nem akadtam egy lezárt dobozkára a következő fiókban. Levelek voltak benne, finom, arany szélű fekete selyem szalaggal átkötve, és egy gyémántokkal kirakott  hajtű. A levelek mind egy bizonyos hölgytől érkeztek, Contessa Eva Castellione-tól, és nyugodtan nevezhetem őket bizalmas hangvételűnek. Bár anyám közel tíz éve, hogy elhunyt már, mégis eszeveszett dühöt éreztem, hogy apám képes volt más nőt szeretni elvesztése után. Átfutottam néhány levelet, és bármit is láttam benne, mindben csak árulása bizonyítékát tudtam felfedezni. A levelek többségében a hölgy biztatta, hogy keressen fel nyugodtan engem, és bár megértette aggályait, és félelmeit – melyeket nyilván atyám levele tartalmazott, ezekben csak homályos, és érthetetlen utalások voltak- a grófnő a mellett érvelt, hogy hozasson haza, és vezessen be a társaságba.
Bárhogy is erőltettem az agyam, nem mondott semmit a Castellione név, de szilárd elhatározás alakult ki bennem, hogy megkérdem majd Francesco bácsikámat, hallott-e a családról, és a titokzatos Eva-ról. Ha jobban figyeltem volna a levelek valós tartalmára, bizonnyal feltűnt volna már akkor is, hogy ezek nem egy szerelmes asszony sorai kedveséhez, sokkal inkább baráti bíztatás, hogy jobbra fordulnak a dolgok, és hogy a veszély már elhárult az aggódó feje fölül. Volt a levelekben valami, ami felkeltette a figyelmem, de sehogyan sem sikerült megértenem. Nem említették név szerint őket, de az utalásokból azt vettem ki, hogy a hölgy tud azokról, akiktől apám tartott. Mert az egyértelművé vált számomra, hogy öregségére, és özvegységére megőrült atyám utolsó éveit félelemben élte le. Az álom, mely oly gyakran visszatért, ahogy anyám, és apám aggodalmas vitáját hallgatom, most ismét felrémlett előttem. Talán nem is magát féltette, és talán annak, hogy nem látogatott meg sem az volt az oka, hogy meggyűlölte egyetlen életben maradt gyermekét?
Madárcsivitelés hangzott fel az ablak alatt, és ahogy felnéztem, az ég alján a halvány derengés már jelezte, hogy lassanként közeleg a hajnal. Visszagyűrtem a leveleket a selyemszalag alá, és a zsebembe gyömöszöltem a köteget, majd a kezembe kapva a pecsétet elfújtam a gyertyákat. Éppen ideje volt elhagynom a szobát, és lassanként a kastélyt is, akkor kételkedtem volna, ha valaki azt mondja, nem örökre.

V

Francesco bácsi nem fogadta kitörő örömmel abbéli tervünket, hogy kúriát kívánok vásárolni a városban, és mindketten odaköltöznénk. Bár látszott rajta, hogy csupán az üzletember az, aki rosszallással tekint a tervekre, a világfi viszont alig titkolt büszkeséggel hallgatta őket. Végül hagyta magát meggyőzni, és nemcsak a megvásárlásában, de a berendezésében is segédkezett.
Velence legfőbb terét, mit szent Márkról neveztek el, a papok uralták, de az onnan nyíló utcák zöme nemesi palotákkal volt tele. Az egyik ilyen kisebb utcában sikerült nekünk is hozzájutnunk új otthonunkhoz, igen kedvezően, főként ha azt nézzük, kik látogatták a közvetlen közelünkben álló palazzókat. A tér felé a harmadik palota tőlünk hivatalosan egy gróf tulajdonában volt, valójában azonban egy szépségéről híres hölgy lakta, nemesi származása ugyan kétséges volt, ám nem kisebb személy látogatta néhány napi rendszerességgel, mint maga városunk főhercege, a dózse. A lehető legjobb környezet volt hát számunkra, hogy új életünket megkezdjük.
A palota nem volt túlzottan nagy, de két ifjú, és az estélyek számára több is volt, mint kellett, fényűző, de nem ízléstelen, elegánsan díszes. A márvány uralta legfőképp, és nem győztük a legfinomabb bútorokkal berendezni. Szerencsére számtalan segítőnk, és lekötelezettünk akadt, bácsikám, és Francesco szerencsejáték szenvedélyének hála pedig nem egyszer potom áron jutottunk hozzá értékes festményekhez, neves szobrászok alkotásához. Barátom, és unokatestvérem unszolására az egyetlen, amit a régi családi birtokról elhozattunk, anyám életnagyságú képe volt, amit a fogadóteremben helyeztünk el, központi helyen, és olyan figyelemmel, mintha az egész szoba valóságos szentély lett volna a kép számára. A színeket, és bútorokat is úgy igazítottuk, hogy harmonizáljanak vele, és bár kezdetben túlzónak tartottam az ötletet, a végeredmény valóban lenyűgöző volt, ahogy az első vendégek érkezésekor erről magunk is meggyőződhettünk.
Közel fél évünkbe került, míg valóban beköltözködtünk, és saját igényeinkhez alakítottuk a kúriát, elérkezett hát az idő, hogy Velence nemesei körében a várva várt eseményt megtartsuk, és megnyissuk kapunkat az élet előtt.

A karneváli időszak után egy hónappal tartottuk az estélyt. Nem csak mi magunk, de vendégeink is jóelőre készültek, és bizony nem kis megmérettetésnek számított egy ilyen első próbálkozás. Mégis, inkább várakozással tekintettünk rá, mint aggodalommal. A pénzt ezúttal sem kíméltük, és ahogy a berendezésnél, itt se néztük, mi mennyibe kerül, csak hogy a legjobb legyen. Vonatkozott ez természetesen a zenészekre, az ételekre, az italokra, és a felvett személyzetre is. Végre eljött a nap, és alig volt már idő az első vendégek érkeztéig. A szobámban készülődtem, az utolsó simításokat végezve bársony ruházatomon, és a kezembe vettem az apró kis ékszert, amit szívem akkori hölgyének szántam. Francesco bácsitól elég szép jövedelmet kaptunk, hogy az ilyesfajta csecsebecséket megengedhessük magunknak, még akkor is, ha a hölgy, aki kapta, hónapról hónapra cserélődött. Mert miért ne lett volna így? Mindketten túl fiatalok, és túl szeleburdiak voltunk ahhoz, hogy lekössük magunkat egyetlen asszony mellé, lehetett az a legbájosabb kisasszony, vagy a legtapasztaltabb kurtizán, egy sem maradt meg mellettünk sokáig ebben az időben. Egy bross virág volt, Liliom, ha jól emlékszem, közepén sárga, a virág maga fehér arany, széle apró gyémántokkal kirakva. Nem volt nagy, de finom,  és drága ékszer volt, amit Marietta S. kisasszonynak szántam, remélve, hogy ajándékomat hasonló szívélyességgel viszonozza majd.
Francesco bácsi volt az első, aki megérkezett. Olyan elégedettséggel szemlélte meg a termeket, mintha saját palazzojába érkezne haza újdonsült nejével, és mutogatná az érkezésükre feldíszített szobákat. Elégedett volt, és bár mi magunk is kitettünk magunkért, azért az est további részében is gyakorta feledkezett meg róla, hogy itt bizony nem ő a házigazda. De nem vetettük a szemére, hagytuk, hagy élvezze ki a helyzetet, és mi is ezt tettük. Marietta és kísérete egy órával később érkezett, addigra már kezdett összegyűlni a mulató tömeg. Onnantól kezdve nem is nagyon figyeltem az érkezőket, csak a kisasszonyt, akinek ajándéka a zsebemben lapult. Jó időbe telt, mire sikerült elragadnom kíséretétől, és mire elég sokat táncoltunk ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a távozásunk. Persze ahogy illik, kezdetben nem akart tovább menni az erkélynél, amit a bálterem ragyogó fényei még kellően világosba vontak, de az ajándék ígéretével sikerült lecsábítanom a télikertbe. Nem volt túlzottan nagy, hisz ki is büszkélkedhetne Velence legzsúfoltabb utcájában komolyabb kerttel, de a kora tavaszi csípős éjjelen nem is volt baj, hogy nem a szabad ég alatt sétálgattunk. Nem gyújtottam fényt, igyekeztem úgy intézni, hogy egy kellemesen homályos kis sarokban álljunk meg, és végre elővettem az ékszert. Elragadtatással az arcán nézegette a kis csecse-becsét, és nem sokkal később forró csók lett a jutalmam az ajándékért.
Az este további részéről nem számolnék be részletesen, elég annyi, hogy heves lángolásomban el is feledkeztem róla, hogy házigazdaként vannak bizonyos kötelezettségeim, és jócskán közelgett már a hajnal, amikor visszatértem vendégeink közé. Ahogy az efféle mulatságokon nem volt ritka, úgy nálunk is megtette hatását a finom fűszeres bor, és S. kisasszony kísérői ügyet sem vetettek rá, merre kószálhatott egész idő alatt védencük. A vendégek lassan haza készülődtek, a szolgák lesegítsék a lépcsőkön az imbolygó uraságokat, vége lett az első bálunknak úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan is sikerült.
Francescot nem találtam. Arra gondoltam, visszavonult, és nem is háborgattam, magam is nyugovóra tértem, elégedetten az éjszakai élményekkel.

VI

Dél körül járt már, mire felébredtem, szolgáink már jól tudták, hogy egy-egy estély után nem ildomos bennünket zavarni. Mire lementem, hogy egyek, már az ebédidő is jócskán elmúlt, Francescót azonban nem láttam sehol.
- A fiatalúr nem érzi jól magát, kérte, hogy ne zavarja senki- jött a válasz kérdésemre.
Biztos voltam benne, hogy kedves rokonom mindössze túl sokat ivott az éjjel, ahogy már nem először, így nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak. Estig magam is pihentem, aztán meglátogattam Velence egyik jónevű kurtizánját, aki mindig örömmel fogadott. Ezúttal nem időztem nála oly hosszasan, mint szoktam, némi szórakozás után hazatértem, és másnap már alig vártam, hogy Francescóval megoszthassuk élményeinket.
Ám legnagyobb meglepetésemre, és legmélyebb sajnálatomra, Giorgio, Francesco személyi inasa azzal fogadott, hogy ura még mindig nem érzi jól magát, sőt egyre rosszabbul van. Ezúttal már komolyan aggódni kezdtem, kedves testvéremet sokkal keményebb fából faragták, minthogy két teljes éjszakát kihagyjon egymás után a jóból. Talán valóban valami betegség szállta meg? Aggodalmam tovább nőtt, amikor a délután folyamán doktort hivatott. Amióta megismertem soha nem hagyta, hogy kuruzslók kezeljék, és egyetlenegyszer sem döntötte le a lábáról egy-két napnál tovább semmiféle kórság.
Amikor a doktor kilépett a szobájából, vártam rá.
- Kérem, doktor, hogy van a fivérem?
Az orvos végigmért, aztán jóindulatúan elmosolyodott.
- Ne aggódjék, signore, nincs nagy baj. Pihenésre van szüksége, egyelőre többet én sem tudok mondani. Semmiféle fertőző kór nem gyötri, csupán nagyon kimerült. Nem tudja, érte valamiféle vérveszteség az elmúlt időben?
Határozott nemet intettem. Ha párbajozott volna, azt tudnám. Főként ha komolyan megsérül, és az erre utaló jeleket nyilván az orvos is felfedezte volna. Csak hümmögött, aztán a vállamra csapott.
- Nem kell aggódnia. Néhány nap múlva visszajövök, de addigra emlékezni sem fog rá, hogy ágyban volt.
De nem így lett. Francesco állapota nem javult. Amikor bementem hozzá sápadt volt, szeme beesett, mint aki nem tud aludni, és alig mozdult meg, hogy üdvözöljön.
- Drága Giovannim, felesleges az orvos, úgysem tud meggyógyítani.
Egyszerűen nem értettem, és nem tudtam mire vélni a helyzetet. Egy széket húztam az ágya mellé, és leültem.
- Miért mondod, hogy nem tud meggyógyítani?
- Meg fogok halni- sóhajtotta olyan komolyan, hogy rossz érzés fogott el. Említettem már, hogy Francesco sosem beszélt halálról, elmúlásról, vagy az elhunytakról, így tőle még szokatlanabb, és ijesztőbb volt ez a mondat. - Meghalok, hacsak nem láthatom viszont.
Egy pillanatra összeráncolódott a szemöldököm, aztán elmosolyodtam. Ha hölgyről van szó, akkor bizonyára nincs komoly baj. Már kezdtem megijedni.
- Hát, ez esetben üzenjünk érte… De akkor mondd el, ki is a kisasszony, akit meg kell hívjak?
- Éppen ez az drága öcsém!- kiáltotta kétségbeesve, és olyan erővel ragadta meg a kezem, ahogy beteg nem tudja, erejének híján. – Egy tünemény… Akinek még a nevét sem tudom!
- Ugyan, Francesco, kelj fel, vegyük a nyakunkba az úri házakat, valamelyik estélyen majdcsak összefutsz szíved hölgyével, vagy ha nem, hát lesz helyette egy új!- feleltem nevetve, mert már kétségem sem volt afelől, hogy tréfa áldozata vagyok.
- Nem Giovanni, ez most más. Érzem, tudom, végzetes szerelem…
-A nevét sem tudod, csupán egyszer láttad, miféle szerelem az, ami ilyen hevesen ég, és ennyire emészt?
De nem válaszolt, visszahanyatlott az ágyra, és elaludt. Egy ideig ültem még a lesötétített betegszobában, aztán látva, hogy nem folytatja a megkezdett társalgást, inkább távoztam. Nem tudtam helyre tenni magamban a történteket. Egyik felem szentül hitte, hogy Francesco megtréfál, ahogy annak idején a tanárainkat, nevelőinket nem egyszer. Másik felem azonban komolyan aggódott, és nem is a titokzatos tünemény miatt, inkább azért, ahogy fivérem rámnézett. Mintha az őrület, és a józanság állandó csatáját véltem volna felfedezni a tekintetében. Lehetséges lenne, hogy egy nő valóban ennyire elszédítsen egy férfit? Ráadásul Francesco Censiot?!

            Türelmesen vártam, de állapota nem javult. Nem evett, és alig lehetett megitatni vele valamit, az orvos már lassan minden nap jött, de csak a fejét csóválta, hogy újabb, és újabb csodaszerei sem hatnak. Alig voltam képes megakadályozni, hogy meglékeljék a koponyáját, miután a többszöri érvágás sem segített. Nem is értem, valaki, akiről azt mondják, hogy vérszegény, miért kell hogy még több vérveszteséget szenvedjen el az újbóli, és újbóli érvágásokkal…
A doktort elküldtem, de a következővel sem jártunk jobban, egyikük sem volt képes se újat mondani, se tenni. A legdrágább módszereket próbálták ki rajta, és némelyik oly gyomorforgató volt, hogy azt gondoltam, ha mástól nem, ettől biztosan a halálom kívánnám, ha én lennék beteg. Már lassan nekem sem volt kedvem kimozdulni otthonról, annyira aggódtam Francescóért, és bizony rég elfeledtem már azt az elképzelést, hogy pusztán játszik velem. Velence leghíresebb doktorát hozattam el, de az sem tudott semmit mondani, kipróbált egy-két gyógyszert, és kencét, de egyik sem használt, betegünk napról napra sápadtabb, soványabb, és erőtlenebb lett. Aggodalmam nőttön-nőtt, látva szenvedését, és hogy mit sem tudunk tenni ellene. Bizonyosak voltunk, hogy valami ismeretlen kórság gyötri, sem doktorai, sem magam nem írhattam ezt egyetlen asszony, és a szerelem rovására. Barátaink egy része hamar el is felejtkezett rólunk, de volt olyan, aki időről időre meglátogatott. Egyik ilyen volt a spanyol aranyifjú, don Armando de la Peral. Nem különösképp kedveltük, és sokszor mulattuk  fellengzős stílusát, most mégis jólesett látogatása, és figyelme. De la Peral lovag nem csak szokatlan modoráról volt híres, de meglepő vonzódásáról is bizonyos okkult tudományok iránt, amit előszeretettel fitogtatott a társaságokban. Leginkább azért volt kedvelt, és részese a legtöbb estélynek, hogy a háta mögött kacaghassanak rajta, és bár jóindulatú embernek ismertük, ha hitét, és elképzeléseit valaki rossz szóval illette, bizony igen mogorvává, és támadóvá vált. Mint mondtam, közkedvelt volt mulatságos stílusa miatt, és többen a társaság bohócának tartották,mindezek ellenére jól esett valakivel beszélgetni, és hallani Velence pletykáit, az elmúlt hosszú hetek újabb, és újabb történéseit, melyekből sajnálatos módon kimaradtunk én és beteg Francescom. Miután kissé javította hangulatom, hogy megtudtam, hogy M. baronesse-t rajtakapták egy névtelen kis lovaggal, méghozzá nyilvános helyen, és hogy micsoda botrány volt C. herceg híres kancájának ellése körül, a lovag finoman megkérdezte, mit mondanak a doktorok Francesco egészségéről.
- Bár jobb hírekkel szolgálhatnék, Armando, de sajnálatos módon semmiféle javulást nem mutat a beteg. Gyenge, és erőtlen, azt mondják, olyan, mint egy súlyos sebesült, leszámítva, hogy szerencsére nincs láza. Semmilyen okot nem tudnak, ami efféle tüneteket produkálhatna, nem tudják, mi oka lehet állapotának.
- Megengedné barátom, hogy benézzek hozzá néhány pillanatra?
Néhány pillanatig haboztam, nem tudtam, jót tesz-e unokatestvéremnek, ha fárasztjuk, aztán rábólintottam. Talán egy régi ismerős látványa kissé jobb kedvre hangolja, vagy ha nem,  akkor sem igen árthat.
Francesco ébren volt. Szobájának ablakai most is el voltak sötétítve, mint betegsége kezdete óta szinte mindig, nemrég még egészségtől ragyogó szép arca most beesett volt, és megtört. Lassan már magam sem szívesen léptem be ide, annyira zavart, hogy így kell látnom őt.
- Drága barátom! – lépett közelebb az ágyhoz Armando,- ön tényleg nincs a legjobb színben. A hölgyek le lesznek sújtva, ha megtudják, hogy még mindig nélkülözniük kell annyira kedvelt társaságát…
Francesco megpróbált mosolyogni, de láthatóan nehezére esett.
- Don Armando mit számít már nekem a hölgyek társasága? Csak annak az egynek a mosolyára vágyom, akinek a betege lettem…
- Nem mondhatja komolyan, hogy egy nő tette magával ezt- ráncolta a szemét a lovag, és úgy méregette fivérem, mintha nem tudná eldönteni, elhiggye-e ezt a képtelenséget, vagy sem. Nem szóltam bele beszélgetésükben, ám meglepődve figyeltem szavaikat.
- Ne mulasson balsorsomon, lovagom, ha látta volna a hölgyet, ön is a rabjává lett volna. Az óta nem tudom úgy lehunyni a szemem, hogy ne őt látnám…
Ez egyrészt magyarázatot adhatott Francesco fáradtságára, másrészről viszont roppant furcsálltam. Nem tudtam elhinni, hogy barátom, és fivérem, aki nagyobb gyakorisággal cserélgette szeretőit bárkinél, és egyetlen szemrevaló teremtésnél sem mulasztotta el, hogy próbálkozzék a széptevéssel még mindig, immár közel másfél hónap elteltével is egyetlen titokzatos asszony után sóvárogjék.
- Ilyet ne is mondjon, Francescóm! –kiáltott tiltakozva de la Peral, és maga elé emelte a kezeit. – még ha isten minden angyalának szépsége összegződne is benne, létezhet olyan nő, aki érdemes arra, hogy másra rá se nézzen az ember? Nem, barátom, nem is akarok hallani ilyen pokolbéli szörnyről…
- Ne beszéljen így… Az a hölgy szent számomra…
- Mert nem lát mást, barátom! Tudja, mi kellene önnek, kedves Francescóm? Kelljen fel, és sétáljunk egyet a délutáni napsütésben, meglátja, rögvest jobban érezné magát! Nézze, milyen csodás a tavasz, lassan átalussza itt a szobájában a virágzást, és ki sem használja az örömet, amit a nyíló kelyhek nyújthatnak!
De Francesco nem mosolyodott el a célzást hallva, csak halkan sóhajtott, de Armando, mintha meg sem hallotta volna pillanatok alatt az ablaknál volt, hogy kitárja azt, beengedve a tavaszi nap érlelte, virágillattól nehéz levegőt. Francesco úgy nyögött fel, mintha izzó vassal bökték volna meg, ahogy a fény az ágyáig ért, és fájdalmasan integetett, hogy húzzuk vissza a spalettákat. Giorgio mit sem törődve az aggodalmasan magyarázó lovaggal máris teljesítette ura parancsát.
- Jöjjön, Armando, ne fárasszuk ki túlságosan Francescot, szüksége van az erejére, hogy gyógyuljon…
De la Peral nem visszakozott, szépen elköszönt, és jobbulást kívánva távoztunk a betegszobából. Ám amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, arcára különös árnyék vetült.
- Drága barátom, nagyobb a gond, mint sejtettük…
Valószínűleg döbbenten nézhettem rá, mert láthatóan megszánt, és belémkarolt, visszafelé haladva lakrészem fogadószobája felé, ahonnan indultunk, és ahol délutáni frissítőnket hagytuk, közben pedig beszélni kezdett.
- Giovannim, tudom jól, hogy mókásnak, és olykor bolondosnak tartanak egyes társaságokban, mikor kifejezem abbéli hitemet, hogy sok olyasféle dolog van e földön, melyet szem nem láthat, és az elme csak nehezen képes felfogni. Ön is tanult bizonyára hittant, és tudja, hogy a pokol teremtményei olykor közénk merészkednek. Nem kétli ezt senki, míg valaki nem állítja, hogy ilyesvalakivel találkozott, de hagyja csak el a száját a szó, hogy démon, rém, vagy vámpír, máris megbélyegzik, hogy őrült.
- Csak nem azt mondja, hogy szerencsétlen rokonomat valamiféle szörny támadta meg?
Mélyet sóhajtott, miközben visszaereszkedett a kényelmes karszékből, ahonnan a beteglátogatáskor felálltunk, és elgondolkodva kezébe vette poharát.
- Hosszú ideje betegeskedik, és a doktorok bármit is próbáltak ki, nem jutottak eredményre. Erőtlen, és mintha erejét vérével együtt vesztette volna el, sápadt, és láthatóan beteg. Megszállottja egy asszonynak, akit rajta kívül nem látott talán senki, ez mind egy irányba mutat. Az ön fivérét szegény barátom, egy nőstény vámpír kerítette hatalmába, és az kínozza.
Csend lett, olyan kínzó, hogy minden pillanat óráknak tűnt. Hallottam már rémmeséket vámpírokról, tudtam, hogy mit takar e név, de sosem hittem jobban az éji vérszopókban, mint bárki más. Hiányos ismeretim alapján persze illettek Francesco betegségének jegyei az Armando által említett „kórra”, de józanabbik felem nem akarta elhinni, hogy a természetfeletti erők játszadoznának frissen megvett kúriánkban.
- Hogyan lehet erről bizonyosságot szerezni, és mit tehetünk, ha igaznak bizonyul a gyanúja? – kérdeztem végül, igyekezve tompítani hangomban izgatottságomat.
- Giovanni, barátom, ehhez én kevés lennék, de van egy igen kedves ismerősöm, aki segíthet önnek megtalálni a szörnyet, és végezni vele. Amint hazatérek, írok neki, és meghívom magamhoz, ha érkeztéig sem javulna Francesco állapota, ugyan, mit veszíthet vele, ha ő is megnézi, ahogyan annyi doktor már az elmúlt időben?
Érvelése meggyőző volt, és bár a vámpírok említése belőlem is előhozta  a hitetlenkedést, valóban nem volt mit veszítenem. Hálát éreztem segíteni akarásáért, és búcsút vettem tőle.
Távozta után sokáig ültem még egy helyben szavain töprengve. A következő napokban szinte megszállottja lettem a gondolatnak, hogy vámpír jár Francesco szobájában, és gyötri  fivéremet, drága vérét, és életét rabolva.