Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eva (19-

2008.05.27

 

XIX.

 

Castellione grófnő nem csak kifinomult ízléssel, de igen jó kapcsolatokkal is rendelkezhetett, mert sikerült neki az, ami másnak nem, szalonjában vendégül láthatta a nagy Nestore-t. Mint már említettem, az Itália szerte híres színész ezen az őszön ismét elvarázsolta Velencét.  Goldonit-t játszott, ami a színházvilág, és a hozzáértők szemében kétes érzéseket váltott ki, egyik fele rajongással fogadta az újszerű felfogást, és a színház megújulásáról beszéltek, másik fele viszont komoly viszolygással fogadta a hagyományoktól elrugaszkodó új formákat. Mind a művész, mind a műértő világot megosztotta a komédia koronázatlan királya, avagy sárba tiprója.
Nestort azonban mindenki imádta, a közönség, és a színházak, egyetlen estén sem volt üres hely a nézőtéren, ismerőseink közül többen minden alkalommal megnézték az előadásait, olykor egyet többször is. Én magam is így voltam vele, és meg kell mondjam, nem is találtam rá ésszerű magyarázatot.
Azelőtt nem különösképpen vonzott a színház. Számomra az érthetőségük már túl volt azon a határon, amit még élvezettel tudtam olvasni, vagy nézni, túl sok volt nekem a szimbólum. Persze egy-egy igazi komédiát olykor élvezettel mulattam végig, de Eva előtt a komolyabb műveket messze elkerültem. Most sem maga a színház volt az, amit vonzott, hanem Nestore.
Még most sem értem, mi volt ez. Életem során volt egy időszak, amikor azt hittem, meg tudtam fejteni lelkemnek ezt a sötét titkát, és megnyugtató magyarázatot tudok adni a történtekre, aztán a sors vigyorogva nemet intett, és kiderült, tévedek. De évek teltek még el addig, hogy egyáltalán bármiféle elképzelést kialakítsak erről az időszakról, és a lelkemben lejátszódó furcsaságokról.
Nestore zseniális színész volt. De nem csupán ebben állt a nagysága. Evahoz tudnám hasonlítani, hisz bárkit elbűvölt, akinek a közelébe került. Nőt, férfit, öreget, fiatalt… engem is. Méghozzá olyan módon, amit nem tudtam egykönnyen elrendezni magamban. Az egyetlen, ami megnyugvással töltött el, hogy testi vágyat nem éreztem iránta soha, mégis, az a rajongás, amivel felé fordultam, már túlnőtt a művészet szeretetén.
Eva Castellione nem egyszer örvendeztette már meg hozzáértő, és műkedvelő barátait azzal, hogy egyszer csak teljes meglepetésként bejelentett valamely hírességet, de bizton állíthatom, egyik sem kavart még akkora port, mint Nestore megjelenése. Az én érdeklődésem ekkor még nem volt számottevő, így azt, hogy mindenki a nagy színész körül tolongott, én arra próbáltam meg felhasználni, hogy Eva közelébe jussak. Egy kisebb könyvtárban ült egy hölggyel, és halkan beszélgettek. Felismertem a nőt, minden este ott ült a színházban, előkelő helyen, és erre az estélyre is a színész társaságában érkezett. Nálunk valamivel idősebb volt, kedves arcú teremtés, és valószínűleg ha a haját és öltözékét kicsit a divathoz igazítja, egészen szemrevaló lehetett volna. De Nestore mellett szinte észrevétlennek tűnt, először arra gondoltam, hogy a testvére lehet, de nem láttam kézzel fogható hasonlóságot köztük.
A hölgyek egyelőre nem vettek észre, én pedig nem bírván kíváncsiságommal, olyasmire vetemedtem, ami felnőtthöz nem méltó, nemes emberhez pedig még kevésbé. Meghúzódtam az ajtó mögött, és látszólag a társaságot figyelve kicsit füleltem, miről is beszélget a két kisasszony odabent.
Az már az első pillanatban egyértelművé vált, hogy ismerik egymást, és nem csupán ezen az estén találkoztak, ez némiképp megnyugtatott, úgy gondoltam Eva a titokzatos asszonyon keresztül tudta Nestore-t meginvitálni. Ha pedig így van, nem kell féltsem szívem hölgyét a bálványtól.
- Hidd el, Raimonda, teljességgel megértem a vonzalmad iránta – mondta kissé aggodalmasan a grófnő, és már ebben a pillanatban tudtam, hogy olyan beszélgetésbe hallgatok bele, amibe nem kellene- de tényleg ér annyit, hogy elhagyd a családod?
- Mit adhat nekem a család Eva? Egy vagyok a számtalan gyermekből, akinek úgysem jut örökség, milyen életet választhattam volna magamnak?
- De a véreid… Tudod, hogy bármikor számíthatsz a testvéreidre, hogy a rokonaid megvédenek. Ő nem tehet érted semmit.
- Erre nincs is szükség. Ugyan, ki akarna bántani engem mellette? Észre sem veszik, hogy a világon vagyok. Láthatatlan lettem, Eva. Egy szellem. Egy árnyék. Az Ő árnyéka. Amíg ő ragyog, engem nem vesz észre senki.
- De te nem erre születtél. Neked magadnak kellene ragyognod, fényesebben nála. Sokkal több tehetség van benned, mint Nestorban valaha lesz!
Teljességgel érthetetlen volt számomra a beszélgetés. Minden egyes mondat összezúzta a képet, amit épp készültem kialakítani, és már szinte követhetetlenné vált számomra az egész. A hölgy is színész lenne? Vagy az volt valamikor? Feladta volna az életét Nestore-ért? A férfi láthatóan nem törődött vele, mióta megérkeztek egyszer sem nézett körül, merre lehet a kísérője. Amint beléptek, elengedte a karját, és máris élvezettel merült el az őt ostromlók körében, nem igazán éreztem azt, hogy Raimonda rajongása a férfi iránt a legcsekélyebb mértékben is viszonzásra talált volna. Már ha egyáltalán jól értelmeztem a beszélgetés részleteit, amit olykor megkérdőjeleztem magamban.
- Már választottam, Eva. És sosem fogom megbánni. Ha a világ nem is sejti, ha minden este más nő próbál is az ágyába férkőzni, és még ha jópárnak ez könnyedén sikerül is, Savio úgy szeret engem, ahogy nem fog senki mást. A felesége vagyok, és ez már nem fog megváltozni.
Eva hallgatott, aztán halkan felsóhajtott.
- Bízom benne, hogy boldog leszel. De ha egyszer menekülni akarsz ebből az életből, a házam mindig nyitva áll majd előtted.
- Tudom, de biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség. Hidd el a rá gyakorolt vonzerőm épp olyan erős, mint az övé másokra.
- Ebben biztos vagyok – kuncogott halkan a grófnő.
- Hozhatok valamit, uram?
Észre sem vettem a hozzám közeledő inast, és most a hangos kérdés nem csak engem zökkentett ki, hanem minden bizonnyal a könyvtárban ülőknek is elárulta, hogy nincsenek teljesen egyedül.
- Nem köszönöm, még van mit innom- emeltem meg kisség a szépen csiszolt díszes poharat, és mint aki most érkezik, egyúttal be is fordultam az ajtón.
- Üdvözletem a kisasszonyoknak! Nem is sejtettem, hogy van bárki is, akit nem a nagy művész közvetlen közelében találni!
Úgy tettem, ahogy bármely más esetben tettem volna, megpróbáltam ráerőszakolni a társaságom a két magányos hölgyre.
- Giovanni, éppen az mondja, aki maga sincs a többiekkel? Téged talán nem vonz a nagy Nestore?- kérdezte mosolyogva a bájos házigazda.
- Dehogynem, de egyelőre úgysem jutnék a közelébe, gondoltam megvárom, míg kicsit levegőhöz jut, és csak azután kápráztatom el, ha már a sok imposztor magára hagyta.
Eva halkan felnevetett, és Raimonda is mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Eddigi tapasztalataim szerint hosszú ideig kellene várnia, uram.
Úgy tettem, mint aki csalódott, aztán kissé széttártam a  karom.
- Ebben az esetben el sem tudnék képzelni kellemesebb várakozást, mint amit két gyönyörű hölgy mellett kell elszenvednem. -  mondtam, és lehuppantam egy kényelmes karosszékbe.
Bár ez a viselkedés nem éppen Eva Castellione szalonjára volt jellemző, sokkal inkább azokra az estélyekre, ahová előzőleg olyan előszeretettel jártunk fivéremmel, zavaromban nem tudtam hirtelen másképp viselkedni, mint az ostoba széptevők. – Remélem nincs ellene kifogásuk? – kérdeztem csak ekkor, nem is hagyva tiltakozási lehetőséget.
- Ugyan, kedves rokon… A hölggyel épp az esti előadást akartuk részletesen kitárgyalni, nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk. Raimonda, ez itt Giovanni Forterocci a kuzinom. A hölgy pedig Raimonda Felicita Torelloni.
- Signorina, valódi öröm számomra.
Csak most néztem meg igazán magamnak. Szőke haja egyszerű, dísztelen kontyba volt tűzve, a ruházata sem volt sem feltűnő, sem kihívó, olyan volt, mint egy idősödő vidéki nemesasszony viselete, amilyeneket Julietta nénikénk hordott. Arcán nem láttam festék nyomát, vagy nem viselt sminket, vagy csak annyira keveset, hogy észre sem lehetett venni, ami önmagában is szokatlan volt városunkban, egy estélyen pedig még inkább. Valóban jellegtelenségre törekedett, és ezt sikerült is elérnie, mindaddig, míg valaki nem nézte meg tüzetesebben. Mert akkor kiderült, hogy valójában kifejezetten szép arcú, karcsú fiatal hölgy, aki akár Eva szépségét is megközelíthetné. Furcsa mosollyal nézett rám, mintha ismerne, de legalábbis mint akinek nem ismeretlen teljességgel a nevem. Reméltem, hogy Eva beszélt rólam, ha már ilyen bizalmas viszonyban vannak egymással, és reméltem, hogy olyasmit mondott, amit én is szívesen hallanék. Valahol igaz is volt a megérzésem, de persze borzasztó távol állt a valóság a reményeimtől.