Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eva (14-16)

2008.05.27

XIV

Hogy jobban lettem, az annak a szerencsének köszönhető, hogy napokkal később egy szolga érkezett a házunkhoz az Attentone palotából. Visszahozta otthagyott ruháimat – már ami megmaradt belőlük- és egy levelet, melyet személyesen nekem kívánt átadni. Végül mégiscsak rábízta Francescora, amikor hallotta, hogy milyen állapotban vagyok, és hazasietett urához, jelenteni a történteket.  Lucio még aznap délután megjelent a házunkban. Nem egyedül jött, egy sötét ruhás ember kísérte, és engedélyt kért Francescotól, hogy saját orvosával vizsgáltathasson meg. Fivérem, aki mint említettem már gyűlölte a kuruzslókat, könnyű szívvel kidobatta az éppen mellettem tébláboló, eddig semmit el nem érő két doktort.
Ahogy mesélték, új gyógyítóm nem volt épp bőbeszédű. Amikor a szobámba vezették, hosszasan vizsgálgatott, a mellkasom hallgatta, a csuklóm fogta, közben a fejét csóválta, és valami olyasmit dünnyögött, hogy szélhámos mészárosok, ostoba gyilkosok. Bekötözte a sebeimet, melyeket gyógyíttatásom közben szereztem, kinyittatta az ablakot, kicseréltette az ágyneműmet, és valamiféle pirulát tett a nyelvem alá. Én mindezekből semmire nem emlékszem, de ez ismétlődött nap-nap után. A lázam nemsokára lejjebb ment, és pár nap elteltével magamhoz tértem. Gyenge voltam, erőtlen, és mindenem fájt, de legalább holtak helyett valódi embereket láttam magam körül. Nemsokára már látogatókat is fogadhattam, természetesen először csak Francescot. Nem voltam bizonyos benne, hogy jól teszem-e de ő volt az egyetlen, akiben bízni tudtam, így említést tettem neki Séth-ről. Csupán annyit mondtam, hogy álmomban gyakran előjött ez a név, és kérdeztem, nem hallotta-e valahol. Csak a fejét csóválta, de megígérte, hogy érdeklődni fog. Megeskettem, hogy óvatos lesz, magam sem tudnám megmondani miért, talán az álmoknak volt rám ilyen hatása, de már a név puszta említése is félelmet keltett bennem.

Hogy Lucio doktora mit tudott, amit a többi nem, fogalmam sem volt. Mellettem maradt mindaddig, míg lázam teljesen elmúlt, és megerősödtem kissé. Velem sem beszélt túl sokat, inkább csak komoly szigorral utasítgatott, ahogy egyébként mindenkit maga körül. Sergiot nemes egyszerűséggel kitette a szobájából, és beköltözött, míg velem foglalkozott. Massimo Astinak hívták, és bár ekkor számomra még nem volt ismert a neve, mint utóbb megtudtam, igen nagy nevű orvosként tartották számon. Nem is véletlenül. Bár módszerei ellenkeztek a hagyományos orvoslással, és ezért régi utat követő kollégái rosszallással néztek rá, és igyekeztek nehezíteni helyzetét. De ez láthatóan nem zavarta, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az iránt, hogy mások mit gondolnak róla.
Francesco hamarosan végzett is a kutatással, de nem jutott eredményre. Se a velencei társaságban nem volt Séth nevű illető, sem Itáliában a komolyabb körökben nem forgolódott senki, akit így hívtak volna. Fivérem még arra is vetemedett, hogy egy titokzatos ismerősétől kérjen tanácsot az ügyben, aki velünk ellentétben ismerte Velence, és a környező városok alvilágának nevesebb figuráit, de ott sem bukkant fel ez a név. Így hát rejtély maradt, ki is Séth, az egyetlen, amire időközben sikerült rádöbbennem, hogy hol hallottam a nevet. A támadó, akit Lucio különös módon fél kézzel kidobott a csónakból, ezt a nevet suttogta feléjük. Akkor még nem jelentett számomra semmit, és ezért nem is értettem, mit mond, de most, emlékeim világossá tették számomra azt, amit lázálmaim súgtak meg oly különös módon. A titokzatos Séth volt az, aki a rablókat rokonaim után küldte.
Nem sokkal később Eva kisasszony is meglátogatott. Örömmel töltött el a tudat, hogy nincs komolyabb baja, és hogy ő szerencsésen átvészelte közös fürdőzésünk következményeit. Látogatása mindenképp boldogsággal töltött volna el, de a rengeteg rémálom után még inkább megnyugtatott, hogy életben láthatom, és egészségben. Egyik délután, amikor kinyitottam a szemem, az ágyamnál ült, és engem figyelt. Mikor észrevette ébredésem, elmosolyodott, olyan édes, angyali mosollyal, ami rögtön elfeledtette velem mindazt a titokzatosságot, ami eddig foglalkoztatott.
- Aggódtunk érted, kedves rokon – fogta meg a kezem egy pillanatra, mintegy bíztatásul, majd felállt, és az asztalkához sétált, hogy töltsön  poharamba az asztalon álló kancsóból. – Kínzott a lelkiismeret, hogy miattam vagy beteg.
- Dehogy… - ráztam meg a fejem erőtlen félmosollyal, de nem engedte, hogy folytassam.
- Mindenképp kivételes szerencse, hogy véletlen éppen arra jártál…
Visszalépett az ágyamhoz, és felém nyújtotta az italt. Olyan mosollyal, amiből azonnal tudtam, hogy tisztában van a „szerencsés véletlen” körülményeivel. Legalábbis erős sejtései lehettek. Elpirulhattam, de mindenesetre tartottam tőle, hogy megtörténik, úgy éreztem könnyedén átlát rajtam, így inkább elvettem a kupát, és belekortyoltam. Keserű gyógyfőzet volt, amit az orvos készíttetett, és itatott velem minden nap, de nem mertem ellenkezni.
- Kiderült már valami a támadókról? – kérdeztem, hogy más felé tereljem a beszélgetést.
Eva megcsóválta a fejét.
-Úgy vélem már nem is fog, de azt hiszem, a lényeg az, hogy szerencsésen megmenekültünk. Bár talán jobban jártunk volna, ha egyszerűen odaadjuk az erszényünket, és ők az utunkra engednek. Akkor most nem lennél ágyhoz kötve, kedves kuzin…
Hazudott. Biztos voltam benne, és nem értettem, miért nem bízik meg bennem annyira, hogy elmondja, mi is történt valójában azon az éjjelen. Mert hogy ő, és Lucio pontosan tudták, hogy kik a támadók, abban biztos voltam. Ahogy abban is, hogy nem az erszényüket akarták.

XV

Arra hamar ráéreztem, hogy Evat egyelőre kár faggatni a történtekről. Mivel Francesconak nem sikerült kiderítenie semmi használhatót, valami mással kellett próbálkoznom. Komolyan érdekelt, mit, vagy kit takar ez a név.
Nem egyszer megfigyeltem már, hogy az álmok hatása milyen komoly lehet az emberre. Séth iránti érdeklődésem is tulajdonképpen ezzel az álommal kezdődött. A véletlenek furcsa összjátéka folytán- hiszen ha nem betegszem meg, talán sosem kerül elő elmém rejtett zugaiból a név. Most viszont érdeklődésem középpontjába került.
Mikor már nem voltam teljesen ágyhoz kötve, újabb látogatóm érkezett. Armando tette tiszteletét nálam, ami bár nem lepett meg, mégis jól esett. Nyugodtan üldögéltünk házunk teraszán, és a nyári nap fényében csillogó vizet bámultam, aminek tulajdonképpeni gyengeségem köszönhettem.
-Igazán nagy szerencséd volt Giovanni, hogy felgyógyultál egy ilyen komoly betegségből – mondta a spanyol elmélázva.
Tudtam, hogy igaza van, sokan nem élik túl. Ma már azt is tudom, ha hagynak azoknak a doktoroknak a kezében, akik először kezdtek foglalkozni velem, valószínűleg igen hamar a családi sírboltba kerülök.
- Ez az orvos csodákra képes – mosolyodtam el. – Bár nem ártana neki néhány lecke az illemből- tettem hozzá cinkosan, és jóval halkabban. - Dehát, senki sem tökéletes.
-Ez már csak így van – mosolygott Armando barátom is- de mégis, ki volt az az orvos, aki így kikúrált a nyavalyádból?
- Massimo Asti… Szégyen, de nem hallottam még a nevét ez előtt, pedig állítólag komoly híre van.
- Komoly híre…- ismételte meg saját szavaimat a lovag, és ez máris rossz érzéssel töltött el.- Nem hallottál még róla?
Meglepve fordultam felé, megcsóváltam a fejem, jelezve, beszéljen, és kíváncsian figyeltem minden szavát. Az már biztos volt számomra, hogy velem ellentétben ő igenis ismeri a doktor nevét.
- Én ugyan nem ismerem- sóhajtott mentegetőzve, - de azt beszélik, az ördöggel cimborál.
Nem tudtam, komolyan vegyem-e szavait, vagy csak nevessek. Hisz nem olyan régen még abban is biztos volt, hogy Francesco vérét egy vámpír szívja. Most pedig az orvosra, aki megmentett, azt mondja, a gonosz szolgája. Mint mindig, ha ilyesmit hozott szóba, kétkedve hallgattam, és nem is vettem túl komolyan. Asti doktor nem volt épp kedves ember, és azt sem mondhatnám, hogy a szívembe zártam volna, de nem volt benne semmi érdekes, vagy félelmetes, éppen olyan volt, mint a többi orvos, csak valamivel jobban végezte a dolgát, és kétségtelenül új utakon járt.
- Az ördöggel?- kérdeztem most én vissza, kissé gunyorosan, amin láthatóan megsértődött, és ezért rögtön megbántam, hogy nem vigyáztam jobban hanghordozásomra.
- Ha nem óhajtod, nem szólok aggályaimról…
Összeszorítottam a fogam. Amikor Armando felvette ezt a stílust, komolyan nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Aztán, mivel nem állt szándékomban megbántani, nagyot nyeltem, és bűnbánóan bólintottam.
- Folytasd kérlek. Nagyra tartom a véleményed…
Kicsit még duzzogott, megitta a borát, újra töltött, közben váratott, de aztán beszélni kezdett.
- Én sem tudok sokat a doktorról, csak hallottam ezt-azt. Azt mondják, eladta a lelkét az ördögnek, és hogy tudománya is tőle származik. Hogy nem a gyógyszerei azok, amik elmulasztják a kórokat, hanem sötét praktikák, és hogy aki nem vigyáz, azt könnyen a hatalmába keríti, hogy aztán az ő urát szolgálja…
Gyerekmese. Emlékszem ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Semmi tény, csupa rosszindulatú ostobaság. Mégsem mertem semmit mondani, nehogy még jobban megsértsem a spanyolt.
- Azt hiszem, elmegyek a katedrálisba, és a papok áldását kérem magamra, gondolod, az elég lesz?
Igyekeztem nagyon ijedtnek, és komolynak tűnni. Valószínűleg sikerült is, mert Armando megnyugodott, és kezdte elfelejteni előző gondatlan megszólalásomat.
- Bizonnyal, Giovanni.- bólogatott elégedetten.
Én is megnyugodhattam, hogy rendeztem ezt a kis ügyet, mielőtt komolyabb gond lett volna belőle, és töltöttem magamnak is a borból egy keveset. Közben hallgattam Armando további értekezését a papjainkról, és arról, hogy ha mindent megteszek lelkem üdvéért, bizonyára nem lesz semmi gond. Mikor úgy tűnt, hogy befejezte, komoly elhatározásra jutottam. Vártam egy kicsit, aztán mintegy témát váltva felé fordultam, és minden átmenet nélkül belevágtam  mondandómba.
- Mondd csak drága barátom, hallottál valaha Séth-ről?
De la Peral lovag, a spanyol udvar, és Velence jól ismert aranyifja mióta ismertem először mutatott ilyen mértékű meglepetést. Egy ideig gondolkodott, szemöldöke felszökött, és igen mulatságos képet vágott, aztán megvonta a vállát.
- Nem tudom, hogy ez a Séth az-e akire gondolsz… de akiről én tudok, az nem létezik. Vagyis már nem létezik. Séth- fiai egy szervezet, akik azért jöttek létre, hogy a gonoszat, a természetfelettit üldözzék. Magam is szívesen tartoztam volna közéjük- mondta elmélázva- de csupán a tiszta vérvonalúak kerülhetnek a tagjaik közé. Bárki más csupán szolga lehet köztük.
- Tiszta vérvonal? – kérdeztem meghökkenve – Kinek a vérvonala?
- Hát Séth-é természetesen.
- Persze, persze…- bólogattam.
Egyértelmű… Mit is gondoltam? Tehát Séth fiai egy szervezet. Akik a természetfelettit pusztítják. De miért támadták meg Evat, és Lucio-t? És miért éppen most? Rossz érzés szállt meg, és iszonyú gondolat kezdett motoszkálni a fejemben.
- Mondd csak, ismersz egyet is közülük?
Armando elvigyorodott.
- De Giovanni, hisz legalább egyet te is ismersz. Don Emilio is Séth gyermeke… Barátom, kifárasztott talán a hosszas társalgás, nagyon sápadtnak tűnsz…
Szinte vártam, hogy megnevezze a másik spanyolt, mégis megfordult velem a világ a név hallatán. Ezek szerint don Emilio lehetett az, aki Evara, és Luciora küldte a zsiványokat. És ha kicsit másképp alakul az este, talán meg is ölhették volna őket…
- Mondd, Armando, mit jelent, hogy a természetfelettit üldözik? Pontosan mit csinálnak?
- Hát… vadásznak. Azokra, akik nem érdemelnek életet…
Elég komoly vitába kezdhettünk volna azon, ki érdemel életet, és kinek van joga erről ítélni, de nem kockáztathattam, hogy ismét megsértődjön, és elhallgasson.
- Emlékezz csak, azért hívtam ide don Emiliot, mert azt gyanítottad, talán egy vámpírral állunk szemben.
Kicsit mulatságos volt azt hallani, hogy a vérszívó az én gyanúm volt, de nem kötekedtem.
- Tehát vámpírvadászok?
- Nem… vagyis nem csak. Üldöznek mindent, ami isten ellen való. Náluk többet nem tud senki a gonoszról, és az éji lényekről, azokról, akik isten kegyén kívül esnek.
Ekkor értettem csak meg. Armando sem tud semmit róluk. Vagy legalábbis nem többet, mint amit eddig mondott. Vagy ha tud is, ennyi az, amit ma elém tár, és nem több.
- Szent életű emberek…- mondta szinte áhítattal. – jobbá teszik a világot.
- Igen, szerencse, hogy vannak olyanok, akik az életüket adnák az egyszerű emberekért…
De magamban koránt sem voltam meggyőződve sem arról, hogy don Emilio Feranda annyira bölcs, és szent életű lenne, sem arról, hogy Seth fiai a jó ügy érdekében harcolnak, és éppen értünk. Mi dolguk lehetett akkor Eva-val? Mert az elképzelhetetlen ostobaságnak tűnt, hogy Castellione gróf egyetlen leánya az ördög jegyese lenne…

XVI

Az egyetlen, akivel meg mertem osztani az egész történetet természetesen Francesco volt. Állapotom sokat javult, így már ki is jártam, és akár el is felejthettem volna az egész furcsa esetet… de nem voltam az a fajta, aki könnyedén túllép az ilyesmin. Figyelmem két külön szál felé fordult, melyek összekeveredtek ebben a kacifántos történetben. Egyiket kibogozni sem tűnt egyszerűbbnek  a másiknál. Séth gyermekei, akik a természetfelettit, és a gonoszat üldözik, a szentéletűek, akik csupán a világot kívánják jobbá tenni… És persze távoli rokonaim, Eva, és Lucio, akikre most kétségkívül a sötét praktikák vádjának árnyéka vetült. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt, bármerre is indultunk, falakba ütköztünk. Séth fiairól nem sikerült semmit kiderítenünk. Francesco alvilági ismerőse sosem hallott effajta szervezetről. Pedig titkon reméltem, hogy csak valami piszkos tolvajtársaságról lehet szó, de úgy tűnt, hogy ha léteznek, akkor nagyon is jól szervezett csapat, akik nem verik nagydobra kik is ők, és miért működnek.
Eva és unokafivére okozták a másik gondot. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az angyali teremtményről, hogy bármiféle sötét dologban részt vállaljon. Lucio persze egészen más eset, vele kapcsolatban egy percig sem voltunk elfogultak, sőt, talán szívesen is vettük volna, ha kikerül a képből, és eltűnik a bájos grófnő mellől.
Bambán ültünk a félhomályos szobában, a vacsorával már rég végeztünk, sőt, az örömlányoknál is látogatást tettünk mindketten, de hazatérvén még leültünk egy kancsó borral, hogy beszélgessünk. Ekkorra már minden részletet elmondtam Francesconak, tudott apám, és Eva levelezéséről is, és annak az estének minden mozzanatáról, amit fel tudtam idézni. A fűszeres óbor kellemesen melengette a mellkasom, mégsem voltam képes élvezni a hatását, egyre csak a rejtélyeken tudtam törni a fejem. Fivérem ugyanígy lehetett, és jó ideig csendben üldögéltünk, magunkban meg hányva-vetve a dolgokat, míg aztán Francesco megszólalt.
- Lehetséges, hogy Séth gyermekei mégsem azok, akiknek Armando gondolja őket…
- Nagyon is lehetséges- bólogattam buzgón. - Armando szereti a dolgok misztikus oldalát felerősíteni… talán nem többek puszta gyilkosoknál, akik spanyolhonban ezzel álcázzák galádságaikat…
Pár pillanatig csend volt, szerettük volna mindketten ezt hinni. Bármit hajlandóak voltunk kitalálni, és elfogadni, csak hogy Evat felmentsük, és a gyanút is eloszlassuk személye körül. És mikor azt mondom, bármit, szó szerint értem. Ha bizonyítékot tettek volna elénk az asztalra, hogy szívünk hölgye boszorkány, aki éjjelente a városon kívül meztelenül táncol az erdőben, buja orgiára csábítva a sátánt, ha a saját szemünkkel láttuk volna félig-holt tetemét, amint kikel a koporsójából, talán még akkor is találtunk volna számára üdvözítő mentséget. A szemünkben olyan tökéletes, és fenséges volt, ami még a gyanakvást sem tűrte.
- Ám tegyük fel egy pillanatra- folytatta fivérem,- hogy Séth fiai mégis azok, akiknek spanyol barátunk mondja őket. Azt most felejtsük el, hogy általában mekkora baklövéseket követ el a túlzásai miatt… Ha valóban van valami, amit Lucio és Eva rejtegetnek…
Nem mertem bevallani, de magam is tartottam ettől a lehetőségtől. Szerettem volna azt hinni, hogy csupán Lucio a „vétkes” bármi legyen is a valóság, és Eva vétlen áldozat, aki mit sem tud unokatestvére ügyeiről, de az az átkos mondat egyvalamiről biztosított. Ha más nincs is a kisasszony bűnlajstromán, az bizonyos, hogy pontosan tudja, miről van szó.
- De mégis mit rejtegethetnének??- kérdeztem a kelleténél kissé ingerlékenyebben.
Francesco először a fejét csóválta, aztán a vállát vonta meg.
- Fogalmam sincs. De ha így van, egyvalamiben biztos vagyok. Eva Castellione nem lehet a részese semminek, ami törvénytelen… ha el is követett valamit, legfeljebb azt, hogy óvni próbálja egy rokonát, aki nem méltó rá…
Ez kedvemre való okfejtés volt. Igen, az, hogy Eva csupán véletlen keveredett bele valamibe, és csakis Lucio védelmében, ez sokkal inkább illett a róla kialakított képhez.
- Talán akarata ellenére tartja maga mellet, és sodorja veszélybe…- mondtam, és Francesco azonnal lecsapott a témára.
- Igen, és nem is először, hiszen azt mondtad, újra rájuk találtak… tehát legalább egyszer már találkoztak ezzel a szervezettel…
- Nem hagyhatjuk, hogy Lucio bajba sodorja Eva kisasszonyt…
- Ahogy mondod testvérem!- helyeselt lelkesen.
Nem tudnám megmondani, hogy a bor és a fáradtság beszélt csupán belőlünk azon az estén, vagy teljesen komolyan is gondoltuk minden szavunkat, de Eva megmentését tervezgetve már szinte odáig jutottunk, hogy Lucio félreállításán gondolkodjunk. Szinte. Nem sok kellett volna hozzá, hogy komoly ostobaságot kövessünk el.