Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eva (11-13)

2008.05.27

XI

 

A vendégek távoztával Francesco lepihent, mivel túlzottan megerőltető volt még számára a hosszas betegség után a kimerítő társaság, úgy gondoltuk, jobb, ha későbbre halasztjuk az este eseményeinek részletes megtárgyalását. A másnapi reggeli erre kitűnő alkalomnak ígérkezett, így ő visszavonult, én pedig nem bírván a bennem tomboló érzelmekkel hamar elhagytam a kastélyt. Utam célja nem is lehetett kérdéses, Calypsohoz indultam, hogy a bennem felgyűlt feszültséget felszabadíthassam. Sietve szedtem a lépcsőket, és máris gondolám kényelmében ringatózva dőltem hátra, hogy a közepesen hosszú út alatt összeszedhessem gondolataimat. Mind Emilio, mind Eva igen nagy hatást tett rám, és fejemben úgy zsongtak, kergetőztek a gondolatok, hogy mire az egyiket felfogtam, már egészen máshol járt a képzeletem. Zaklatott voltam ez a helyes szó, és csak remélhettem, hogy a szépséges kurtizán ölelésében majd elfelejtek mindent. Ám csalódnom kellett, alig értem el az udvart, ahol Velence szépei árulták legkelendőbb portékájukat, meg kellett tudjam, hogy a hölgy, kibe reményeim vetettem ezen éjjelen, nem tud fogadni, más dolga van. Düh, és csalódottság is társult most már az este eddig felgyűlt érzéseihez, és ajkamba harapva szálltam vissza gondolámba.
- Még ne vigyél haza…
Ha jól emlékszem ennyit mondtam csak, semmi többet. Ki kellett, hogy szellőzzön a fejem, és ha nem akartam Francescot zavarni, magamnak kellett helyre tennem az érzéseimet. Csak bámultam magam elé, a csatornák sötét vizének felszínét, a mellettem elhaladó csónakokban ülők arcát csak felületesen figyelve, és közben mintha harcot vívott volna az este két kiemelkedő alakjának emléke. Eva kedvessége, szépsége, elragadó mivolta, és az ellenpontjaként feltűnő durva, és tapintatlan Emilio. Az indulatot, mit utóbbi iránt éreztem, felváltotta a tünemény utáni vágyódás, és ezt ismét elnyomta a düh, ha eszembe jutottak anyámra, vagy Evara tett célzásai.
- Jó éjt bárónő!- hallottam egészen közelről, és a hang ismerős volt.
Egy gondola állt meg éppen egy kisebb palota előtt, és egy hölgy lépett ki, Eva kísérője, aki szellemességével igencsak meglepett néhányszor az este folytán. Emlékszem, csodálkoztam is, hogy sosem láttam, de most világossá vált, miért. A ház, melynek lépcsőjén felsietett, bizonyos G.úré volt, egy gazdag, és befolyásos kereskedőé, akinek pénze ugyan legtöbb nemesünk vagyonát felülmúlta, de rangja nem volt hozzá. Azt beszélték, hogy menyasszonya ellenben úri kisasszony, akinek családja csak úgy tud talpon maradni, ha leányuk rangon alul házasodik, de mégis komoly vagyonba… Ezek szerint Eva kísérője, aki mindannyiunkra kellemes benyomást tett, lehet a szerencsétlen sorsú nemesi származék. Nem aggasztott különösképp a sorsa, amennyire az este folyamán meg tudtam ítélni, nem kellett félteni a hölgyet, biztos voltam benne, hogy házasságkötése után feltalálja majd magát, és a Velencei társaság kedvelni fogja. De hogy Eva honnan ismerhette, arról sejtelmem sem volt.
Ám jelenléte nem is ezért volt érdekes számomra, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a gondola, melyből kiszállt, még két embert rejtett magában, szeretett hölgyemet, és Luciot. Elhaladtunk mellettük, láthatóan nem vettek észre, hisz a bárónőtől búcsúzkodtak, és miért is érdekelte volna őket az estében mellettük hajózó másik ladik. Hagytam, hogy evezősöm valamivel távolabb vigyen, aztán utasítottam, hogy forduljon meg, és kövesse őket. Miért? A mai napig nem tudnám megmondani. Talán puszta kíváncsiság, talán csak az volt az oka, hogy addig is lekössem figyelmem, és gondolataim, de lehet, hogy megéreztem valamit, nem tudom. Mindenesetre lassan utánuk csorogtunk, és bár nem láttam őket, nem is hallottam, miről beszélnek, úgy figyeltem, mintha bármit is elmulaszthatnék, ha egy pillanatra félrenézek.
Nem tudom, hogy hajósomnak vérében volt, vagy korábban már komoly tapasztalatot szerzett hasonló helyzetekben, de a követés rendkívül jól ment neki. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy számomra biztosan nem lenne feltűnő a másik gondola, ha én ülnék benne. Lassan, minden sietség nélkül, kissé lemaradva, mintha csak véletlen vinne arra az utunk, úgy éreztem, minden tökéletes. Aztán elfordultak, és mire magunk is a kanyarhoz értünk, már megváltozott a kép, amit magunk előtt láttunk.
Halk sikoly… Eva! Más nem lehetett, női hang volt, és bennem azonnal megfagyott a vér, már azelőtt, hogy láthattam volna, pontosan mi is történik. A gondolájuk állt, és előtte egy másik, úgy, hogy nem tudták kikerülni. Az idegenek átugrottak Eva csónakjába, hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni, pontosan mi is történik.
- Igyekezz! Oda, melléjük!- kiáltottam evezősömre, és nem is kellett kétszer mondanom neki, máris meglódultunk.
Pillanatok alatt olyan közel értünk, hogy láthattam, mi zajlik a másik gondolában. Az evezőst leütötték, eszméletlenül feküdt, összeroskadva, félig a csónak peremén lógva. A támadók hárman voltak, egyikük Eva-val huzakodott, a másik kettő Lucio-t igyekezett lefogni. Nem voltunk még elég közel ahhoz, hogy segíthessek, minden pillanat, minden méter bosszantóan hosszúnak tűnt. Az egyik megtaszította a nőt, aki elvesztve egyensúlyát bukott hátra, át a csónak szélén, és egy újabb halk sikoly után összecsaptak a feje felett a fekete hullámok. Lucio felüvöltött, de immár hárman estek neki, esélye sem volt rá, hogy hölgyem segítségére siessen.
Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra. Bár inkább csak emlékként, esküdni mernék, hogy akkor a felét sem fogtam fel a történéseknek. Tudom, hogy nem gondolkodtam, eszembe sem jutott más, minthogy magam ugorjak a vízbe, és húzzam partra a grófnőt. Csupán a csízmám rúgtam le, és már el is rugaszkodtam a csónakból. Mintha burok vett volna körül, a víz átható, hideg érintését csak pillanatokkal az után fogtam fel, hogy elmerültem. Azonnal megoldottam az övem, és az első mozdulatokkal megszabadultam drága bársony kabátomtól. Igyekeztem minél előbb elérni Eva gondoláját, és mivel már közel voltunk, ez hamar ment. De a víz sűrű feketesége mindent eltakart előlem. Mintha maguk a pokolbéli démonok vontak volna leplet az arcom elé, semmit nem láttam. Kétségbeesetten nyújtogattam a karom, de semmit nem értem. Ekkor hasított belém a tudat, hogy mekkora is a baj. Evat minden bizonnyal a víz mélyére húzta a ruhája. Fogalmam sem lehet róla, pontosan hol vagyok, és ő hová esett, így esélyem sincs, hogy időben rátaláljak. Mintha a hideg víz valahogy a bőröm alá szökött volna, elérve a szívem. Artikulálatlan üvöltés hagyta el a szám, elkeveredve a milliónyi apró buborékkal, ahogy a tüdőmből kitódult a visszatartott levegő. Vergődtem. Nem csupán a vízben, de a félelem, a féltés szorításában. Meg fog halni, és én talán csak karnyújtásnyira vagyok tőle, mégsem tudom megmenteni. Emlékszem a pillanatra, amikor víz alatti kiáltásom végén lassan süllyedni kezdtem. Emlékszem, első gondolatom az volt, hagy haljak ott én is, mit bánom én. Szilárd elhatározásnak tűnt, és mégis, mintha a testem, és a lelkem nem osztozott volna a hirtelen elhatározásban, valamiért mozdultam, és egy pillanattal később már a felszínre bukkanva ziháltam levegőért. És mintha a tüdőmbe áramló élettel a reményt is visszakaptam volna, előző elkeseredésem helyén most a bizonyosság tombolt, meg kell találnom őt, nem adhatom fel! Őrület… talán ezzel tudnám most jellemezni, hisz egyik pillanatról a másikra zuhantam magatehetetlenül érzelmeim végleteibe. Lebuktam, hogy keressem, és bár nem láttam semmit, lefelé úsztam, és a karommal csapkodtam magam előtt, hátha beleakadok ruhájába, vagy megérinthetem, és akkor fel tudom húzni a felszínre. Persze reménytelen próbálkozás volt. Mégsem tudtam elviselni a gondolatot, hogy éppen most veszítsem el őt, amikor rátaláltam.
Újra felbukkantam, hogy levegőt vegyek, és most éreztem csak, hogy a hideg víz milyen mértékben nehezíti a mozgásom. Lelkem mélyén tudtam, hogy esélytelen, amit próbálok, de képtelen voltam feladni. Ma sem tudom, mi lett volna, talán végkimerülésig keresem Evat, talán addig, míg ki nem rángatnak a vízből, és akkor üvöltözve próbáltam volna visszajutni, de nem volt rá szükség. Nem messze tőlem, a kettőnk gondolája közt felbukkant a vízből… Első pillanatban azt hittem, talán képzeletem játszik velem. Lehetetlennek tartottam, hogy kiszabadult a fekete, hideg víz fogságából, de mégis így volt. Egyedül, segítség nélkül… Fel nem foghattam, hogy történt, de nem is volt időm, hogy töprengjek rajta, úszni kezdtem a csónak felé. Evezősöm addigra már Lucio segítségére sietett, épp nagyot húzott munkaeszközével az egyik támadó tarkójára.
Eva a csónakba mászott, és a vizet köpködte, báli ruhájából semmi nem maradt, nyilvánvaló volt, hogy kénytelen volt levetni a víz alatt, hogy a gyilkos súlytól szabaduljon. Egy szál alsóruhában kuporgott a gondolámban, mire én magam is odaértem, hogy mellé másszak. Zihálva kapkodtam a levegőt, nem voltam hozzászokva az efféle éjjeli kalandokhoz, nem is beszélve zaklatottságomról, hisz egy pillanattal korábban még meg az életéért reszkettem.
Átzuhantam a csónak peremén, és néhány pillanatra lehunytam a szemem, csak hogy visszanyerjem erőm, és lélekjelenlétem, utóbbi igen nehezemre esett a vizes, vékony ruhában vacogó teremtést látva. Amikor felnéztem első pillantásom szándékosan inkább a másik gondola felé vetettem, ahol távoli rokonunk már megszabadult a támadóktól, és éppen az utolsó ruháját markolta, egészen közel húzva magához. Szinte önkívületben üvöltött rá, mégsem tudtam kivenni szavait, csupán néhányat közülük.
- Ki volt az?!
Az idegen arcul köpte válaszul, mire legnagyobb megdöbbenésemre Lucio egyszerűen felemelte a csónakból. A támadó nem volt épp kis darab, és a nemesi származású fiatal férfiből ki sem néztem volna ekkora erőt. Úgy bámultam őket, mozdulatlanul, mint aki nem ura a testének, és talán így is volt, de meg sem kíséreltem moccanni döbbenetemben.
Az idegen kapálódzott egy kicsit, aztán valamit suttogott. Nem értettem. De Lucio, és Eva láthatóan igen, mert összenéztek. Aztán Attentone kihajította a másikat a csónakból, dühösen csapva a gondola szélére. Pár pillanatig úgy tűnt, nem lesz képes mit kezdeni haragjával, aztán immár egészen nyugodtan átlépett abba a csónakba, melyben mint két ázott veréb kuporogtunk.
- Milyen szerencsés véletlen, hogy épp erre jártál Giovannni- mondta, miközben kibújt kabátjából, és Eva köré terítette a vastag, nehéz, nemes anyagot. – Ha volnál oly kedves, és rendelkezésünkre állnál a gondoláddal… a miénk most nem használható- intett az evezős felé, aki még mindig ájultan hevert. Fején szétnyílt a bőr, és a sebből vékony vércsík szivárgott, de ez láthatóan nem hatotta meg sem a férfit, sem Evat.
- Az én házam van a legközelebb,- folytatta,-  és azt hiszem, most az lenne a leghelyesebb…
- Ez természetes- bólintottam azonnal, és intettem az evezősömnek, hogy induljon.
Ezúttal kissé sietősebben, mint idefelé, megindultunk a csatornán az Attentone Palazzo felé.

XII

            Szolgák sürögtek körülöttünk, a furcsa helyzet ellenére vendégként kezeltek, és bár házigazdám egy időre magamra hagyott, hogy mindent elrendezzen, semmire nem lehetett panaszom. Tiszta, száraz ruhát kaptam, és bár felajánlották a fürdőt, inkább kihagytam. Csupán átöltöztem frissen kapott vadonatúj ruháimba, majd megkérdeztem az inast, akit rendelkezésemre bocsátottak, hol várhatnám meg urát, és Castellione kisasszonyt. Egy kisebb terembe vezetett, a kandallóban már begyújtottak, ami a kalandunk után igencsak jól esett. Mivel az inas magamra hagyott, néhány pillanatnyi ácsorgás után egy karosszéket húztam a tűzhöz és lehuppantam, jól esett kicsit nézni a millió formát rajzoló lángokat, és nem kevésbé hagyni, hogy a melegség lassan elérje, és átjárja a bőröm.
Talán nem vettek észre, amikor kinyitották az ajtót. Csak abból gondolom, hogy amikor beléptek, már megváltozott a beszélgetés, amit addig folytattak. De mikor nyílt az ajtó, mely egy másik szobából vezetett ide, nem a folyosóról, ahonnan magam is érkeztem, még fojtott indulat volt mindkettejük hangjában.
- Ránk találtak!
Az ismerős mondat szinte megbénított. Eva, akárcsak egykor az anyám, visszafogottan beszélt, de hangjában ott vibrált a biztos tudat, a veszélyérzet, ami annyival jellemzőbb az asszonyokra, mint ránk. Tudják. Valahogy érzik, és megvan bennük a bizonyosság.
-… ismét- tette még hozzá, mielőtt Lucio közbevágott volna.
- Nem számít! Nem futunk el! Sokkal erősebbek vagyunk, és itt Velencében még nem vetették meg a lábukat!
- Ha nem vigyázunk, arra sem kell sokat várnunk…
Némi gúnyt hallottam a hangjában, és bár igencsak érdekelt volna a beszélgetés folytatása, jobbnak láttam, ha nem kapnak rajta hallgatózás közben. Felálltam, és megpiszkáltam egy vassal a hasábokat, hogy észrevegyenek. Eva egészen halkra fogta a hangját, mégis hallottam minden szavát.
- Ne Giovanni előtt, még nincs itt az ideje…
Az ajtó kinyílt, és úgy léptek be, mintha most érkeznének. Castellione grófnő is friss ruhákat kapott, és bár haja még nyirkos volt kissé, frizuráját, és sminkjét rendbe hozták. Mosolyogva indult el felém, kitárva két karját.
- Drága Giovanni, még meg sem köszöntem, hogy utánam ugrottál a vízbe.
Már épp szabadkozni akartam volna, hogy semmiség, hogy természetes, és hogy tulajdonképpen sajnos semmit nem ért az egész, de Eva egyetlen mozdulattal befogta a számat. Az ajkamra tette az ujját, az érintése éppen úgy égetett, mint az első pillanatban.
- Csak az számít, hogy megtetted, semmi más.
Megfogta a kezem, és leültetett, Lucio pedig bort hozatott. A finom, fűszeres ital most kifejezetten jól esett, és alig fogyasztottunk el egy pohárkával, amikor már nem bírtam tovább.
- Amennyiben szükségetek van rám, szívesen állok rendelkezésetekre, ha az őrök, vagy a tanács szükségesnek tartja, hogy én is elmondjam, mit láttam…
Lucio halkan felnevetett, és öntött még a szépen megmunkált ezüst kancsóból, majd legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét.
- Szükségtelen ezen gondolkodnod kedves rokon, úgy döntöttem, nem jelentjük az esetet.
Döbbenetem minden bizonnyal még inkább megmosolyogtatta, végül magyarázatra kényszerítette.
- Csak néhány ügyetlen tolvaj, akik bőven megkapták a magukét, úgy hiszem, felesleges tovább rágódnunk az ügyön.
A hangja meggyőző volt, de a szavai… egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért nem akarja jelenteni az esetet. Nem mintha olyan kellemes lett volna a tanács előtt vallani az átélt percekről, ezzel tisztában voltam, de mégis, valami mást sejtettem az egész mögött. Talán az a pillantás, ahogy egymásra néztek, amikor az ismeretlen kiejtette a számomra idegen nevet. Vagy az imént félbemaradt beszélgetésük, a furcsa megjegyzéssel rám nézve? Nem tudtam volna megmondani, de úgy éreztem, hogy a csodás Eva kisasszony komoly titkokat rejthet még… és ekkor még sejtelmem sem lehetett, micsoda titkokat!

Nem sokáig vendégeskedtem már az Attentone Palazzoban,hamarosan elbúcsúztunk, én pedig hazatértem. Igyekeztem minél előbb ágyba kerülni, éreztem, hogy most mindennél jobban szükségem van arra, hogy végre kipihenjem magam.
De ahogy az lenni szokott, minél fáradtabb az ember, annál nehezebben alszik el. Ágyamban fekve az aznapi események üldöztek, a rengeteg új dolog, amivel szembe kellett nézzek. Eva anyám rokona, és most már számomra is szembeötlő volt a hasonlóság köztük. Így már érthetővé váltak apához írott levelei, ám meglepő az a hevesség, mellyel mindenképpen rá akarta venni, hogy engem visszahívjon, és bemutasson. Vajon mitől voltam olyan érdekes számára? A rejtélyek sora, ami ezt a nőt körülvette itt még csak kezdődött, és minden alkalom, amikor valamilyen módon a közelembe került, újabb, és újabb szállal gazdagította azt a finom, de eltéphetetlen hálót, amivel teljesen körbefont. És ott volt még Lucio, és a kettejük kis titkai… Emilio és a megjegyzései, a támadás, és hogy nem akarták jelenteni az esetet. Biztos voltam benne, hogy nem egyszerű rablás volt, hogy több volt a háttérben, és ők ketten, Eva Castellione, és Lucio Attentone ellentétben velem, mindent értettek…
Mégis, minden gyanakvásom, és kétségem ellenére ezer okot találtam, hogy felmentsem magamban Evat. Nem hittem, és nem láttam, csak azt, amit akartam, és minden tényt úgy próbáltam hajlítani, hogy az derüljön ki, hogy szépséges rokonom csupán áldozat, és maga sem tehet jobban az eseményekről, mint én…
Végül sikerült elaludnom, de az éjjel nem  hozta meg a várva várt nyugalmat. Épp ellenkezőleg. Mintha a víz hidege még mindig nem távozott volna elgémberedett tagjaimból, kényszerített, hogy visszatérjek az este eseményeihez. Emlékszem, mennyire fáztam. A víz vett körül, de ezúttal láttam alatta, és nem a puszta feketeség takart el mindent. Evat kerestem. Rettegtem, hogy megfullad, épp, ahogy a valóságban. Nehezen kaphattam levegőt, mert álmomban már magam is fuldokoltam, de nem voltam képes a felszínre vergődni. Pánikba estem, és kapálóztam, ahogy tudtam, de egyre erősödött bennem a bizonyosság, hogy meghalok. És mégis, még ezekben az utolsónak vélt pillanatokban is Evat kerestem, mintha csupán az, hogy láthatom, visszaadhatta volna az életem. Forgolódtam, mint egy őrült, és hol saját életemért harcolva próbáltam a víztől szabadulni, hol elmerült hölgyemet kutattam a mindent átölelő kékségben… És akkor megláttam. Mozdulatlanul lebegett, báli ruhájának súlya nem engedte mozdulni, és azonnal a szívembe hasított a rettegés, halott! Úszásnak nem nevezném, amit műveltem, ahogy megpróbáltam a hideg vízben felé haladni, és a leginkább nem is emlékszem másra, csak a kétségbeesésre, hogy nem közeledek… Sőt, mintha távolodtam volna, és a következő pillanatban vacogva álltam palazzonk lépcsőjén. Az éjjeli fekete csatornát bámultam, fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda, bár álmomban bizonyosan tudtam, hogy Francesco húzott a partra. Tudtam, bár nem láttam már sehol, én pedig csak álltam, és a vizet bámultam, Eva nevét kiáltva. Mint akit megszállt az őrület igyekeztem vissza a vízbe, de megragadtak, és moccanni sem tudtam. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, arcok kavarogtak előttem, Sergio, személyes szolgám arca, don Emilio gúnyos vigyora, mely torz kacagásba fordult át, valamiféle kiabálást is hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat. Aztán végre elcsendesült körülöttem minden, egyedül voltam a palazzo lépcsőjén, még mindig fázva kuporogtam a víz felé fordulva.
-Giovanni…
Halk suttogás volt csak, finom, mint a tavaszi szél, és épp oly megnyugtató. Lassan fordítottam az irányába a fejem, és a kellemes, nyugodt érzés egy pillanat alatt elszállt. Eva állt ott, de ezúttal nem tudtam örülni, hogy látom, hajából, ruhájából csöpögött a víz, arca sápadt volt, szinte szürkés, szemeiből pedig hiányzott a tűz, ami annyira magával ragadott… Kinyitotta a száját, de szavak helyett csak víz buggyant ki rajta, és sikoltva nyúltam felé, tudtam, bizonyos voltam benne, halott.
-Giovanni… –ismételte meg a nevem, és megint, nyitott ajkai a csatorna sötét vizét engedték ki magukból.- Séth…
Fogalmam sem volt róla, mit jelent, ez a név teljességgel ismeretlen volt előttem. Sem álmomban, sem ébren nem tudtam hová tenni, ma már tudom, elmém furcsa tréfát űzött velem. Igenis volt jelentősége a névnek, és nem is először hallottam ezen az estén, de ekkor még fogalmam sem volt erről. Csak azt voltam képes felfogni, hogy Eva meghal… Nehezen, de megmozdultam, mintha minden tagom ólomból lett volna, és ahogy végre sikerült felé lépnem, iszonyú fájdalom hasított az oldalamba. De nem törődtem vele, felé nyújtottam a kezem, és ő épp olyan légiesen, ahogy a vacsoránál karolt belém, felém lebbent. Átölelt, reszkető tagjaim most még inkább remegtek, ahogy jéghideg testét magamhoz szoríthattam. Vizet éreztem a nyakamon, nem tudom, hogy szájéból folyt vagy a hajáról, csak arra emlékszem, milyen hideg volt…
- Csókolj meg, Giovanni…
Még így, hogy halottként tartottam a karjaimban sem voltam képes rá, hogy ellenkezzek akaratával, felé hajoltam, hogy teljesítsem kívánságát, a kérést, melyet mindennél jobban szerettem volna hallani azóta, hogy először megpillantottam. De rémült visítással hőköltem hátra, arca helyén anyám vonásait láttam, épp oly szépnek, és fiatalnak, ahogy emlékeztem rá, de mégiscsak anyám volt az, aki vizesen, és holtan állt előttem Eva helyén.
- Ránk találtak… óvakodj tőlük… Séth a nyomunkba eredt…
Nem értettem, mi történik, de ahogy szóra nyitottam volna a számat, eltűnt, se anyám, se Eva nem volt sehol, csupán Emilio gúnyos nevetését hallottam, és engem elnyelt a jeges, fekete víz.

XIII

Utólag álmom sok részlete nyert értelmet. Jó ideig tartott, mire magamhoz tértem, nem egyszerű rossz álom volt ez, és az elkövetkező időkben újra, és újra visszatért, kisebb változásokkal. Az ok persze rendkívül egyszerű volt, mint utóbb kiderült. Éjjeli fürdőzésem nem tett jót a szervezetemnek. Mikor hazaértem, még fogalmam sem volt róla, de alaposan megfáztam, és mire elnyomott az álom, belázasodtam. Ezért éreztem mindent olyan hidegnek magam körül, ezért üldöztek a lidércek. Sergio, aki a szomszédos kis szobában aludt meghallotta esztelen kiabálásomat, és bejött megnézni, mi bajom van. Úgy dobáltam magam az ágyon, hogy több szolgával együtt kellett lefogjanak. Orvosért küldtek, egész testem tüzelt a láztól, és félrebeszéltem. Persze ők mit sem sejtettek előző esti utam részleteiről, számukra Eva, a fuldoklás, és minden egyéb puszta hagymázas képzelgésnek hatott. Amikor kicsit lenyugodtam, magamra hagytak,  de legurultam az ágyamról, és csúnyán összezúztam az oldalam, szerencsére csontom nem tört, de szolgáink ijedelme egyre komolyabb lett állapotomat tekintve. Vizes borogatással próbálták a lázam csillapítani, míg a doktor meg nem  jött.
Tüdőgyulladást kaptam. Napokig feküdtem eszméletlenül, közben hol anyámat, hol Evat láttam, hol élve, hol holtan, és mindegyre ugyanazt ismételgették. „Ránk találtak”. Ez a két szó olyan félelmet keltett bennem lázálmaimban, mintha a dózse örökös bérletet biztosított volna a palota valamelyik ólomkamrájában számomra. Rémlátomásaimban biztos voltam benne, hogy Séth megtalál, és végez velem.
Hogy tulajdonképpen ki is volt Séth? Ha magamnál vagyok, nem tudok válaszolni erre a kérdésre. De a képzelet világában olykor vannak dolgok, amiket ha nem is látunk, tudunk a létükről, ha senki sem mondja, akkor is biztosak vagyunk benne. Tudjuk. Én pedig tudtam. Ha mindent nem is, annyit bizonyosan, hogy Séth az, aki ránk talált, és a vesztünket okozza. Ez pedig épp elég volt, hogy félelem, menekülés, és féltés legyen minden álmom lényege. Olykor ez a titokzatos alak is megjelent, nem volt arca, csuklyája alól csak a fekete semmi nézett rám. Gyakran kísérte őt Emilio, vagy ismeretlen, fekete ruhás fegyveresek. Nem egyszer láttam, ahogy megölték anyámat, vagy Evat üldözték, és persze engem sem kíméltek.
Hosszú napok lázas képzelgésében fogalmam sem volt róla, mi zajlik körülöttem. Francesco épphogy meggyógyult, és én estem ágynak, ugyanamiatt a nő miatt, ha más okból is. Orvosok jöttek, és a szokásos eljárásokkal kezeltek, amitől természetesen nem lettem jobban. Mit sem ért a higanyos kenőcs, amivel mellkasom kenegették, vagy hogy saját vizeletem itatták meg velem, de nem használt vérem lecsapolása sem. Mindeközben álmaim folyton kísértettek.